Kötelező gyakorlat volt mára: Persepolis. Ez tipikusan egy olyan hely, aminek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Ez is Nagy Sándor hibája. Két okból is: ha nem gyújtják fel a katonái, akkor egyrészt nem lenne híres, másrészt lehet, hogy lenne mit nézni rajta. Makedón források szerint egyébként is baleset volt, nem gyújtogatás.
A lényeg az, hogy az iráni turizmus fénypontjához kijutni nem egyszerű. Vagyis az, ha úgy állunk a dologhoz, mint az iráni turizmus fejlesztéséért felelős hivatalnokok: gazdag vagy, bérelj taxit! Nem vagyunk gazdagok, nem bérelünk taxit, már csak azért sem, mert át akarnának verni. Kisétáltunk tehát a buszállomásra, ahol természetesen a taxisok rohantak meg, majd mikor látták, hogy a buszok felé tartunk, akkor lesajnáló hangnemben hallottuk a hátunk mögül, hogy „Ááá, bus”. A busz persze nem oda megy, hanem a legközelebbi városba, ahonnan aztán már tényleg csak taxival lehet menni. Viszont onnan már nem volt messze, úgyhogy mi is befizettünk egy taxira.
A belépőt megvéve, elsétáltunk a bejáratig, ahol a jegyes közölte, hogy a táskáinkat nem vihetjük be, rakjuk le az erre a célra kijelölt rozzant fabódéban. Nem engedett akkor sem, mikor mondtam, hogy fényképező van benne.
Egy hangyányit felhúztam magamat, gondoltam, hogy jóvanakkó ottrohaggyonel. Dühömben visszaváltottam a jegyeket. Voltunk mi már itt 8 éve, tudom, hogy valójában egy kalap szart ér. Végül G bement, és én is lenyugtattam magam, visszamentem, lerakni a cuccot, ahol aztán a mosolygós néni még ezért is legombolt rólam néhány ezrest.
Felkutyagoltam a bejárati lépcsőn, amin annak idején minden bizonnyal letörölhetetlen széles vigyorral ballagott fel Nagy Sándor is, meg előtte olyan srácok, mint Darius, meg Xerxes. Felérve aztán láttam, hogy volt azért fejlesztés amióta utoljára jártunk itt. Például mindent leüvegeztek, nehogy a nagyérdemű bármihez hozzáérhessen, sőt, hogy az üvegnek se essen baja, egészséges távolságra madzagot is kihúztak minden köré, nehogy közel menjen valaki. El nem tudom képzelni, hogy milyen pokoli károkat lehet okozni néhány törött oszloptalapzatban. Ahol aztán valami érdekesebb is lett volna, oda csináltak állványzatanyagokból esztétikus korlátokat, hogy ne lehessen megközelíteni, de illúziórombolóan ocsmány legyen.
Alapvetően az egyetlen érdekes és viszonylag épségben megmaradt lépcsősor fölé már húsz éve raktak egy bádogtetőt, és érzésem szerint az évezredek óta meglévő domborműveket az fogja elpusztítani, hogy rájuk omlik. Szóval az újonnan elmésen lekorlátozott sétautakat végigjárva kemény 45 percet töltöttünk el Persepolisban, ami alatt láttunk 3 oszlopot, egyiken még az oszlopfő is megvolt. 2 kaput, ami körbe volt kerítve, néhány szép domborművet, és kb. 45 „Protected area, No entrance” táblát. Összességében azt tudom mondani, hogy ha valaki erre járna, legyen erős és ne szivassa magát. Hogy a táskákat miért kellett kint hagyni, azt még mindig nem értem, a legkisebb ellopható darab is minimum egy tonna. Mellékesen jegyzem meg, hogy bent nem nagyon van árnyék, leülni nem lehet sehova, víz egy nyűves csapból van. Az utóbbi mondjuk minket nem zavar, de aki nem szeretne csapvizet inni, mert úgy gondolja, hogy attó fosni fog, az bizony venni sem tud, mert nincs.
Kifelé menet megint a taxisokba botlottunk, akiken át kellett volna vágni, hogy eljussunk Naqsh-e Rostamba. Ráadásul meg is kellett volna bizonyosodnunk róla, hogy tényleg az az út visz-e oda. Szerencsénkre pont hajtott ki a parkolóból egy srác, aki segített. Mitöbb mondta, hogy szálljunk be, elvisz. A taxisok nem voltak boldogok.
A srác egyébként Hossein, aki Kanadában él és tanul, pillanatnyilag itthon nyaral, vagy inkább tanulmányúton van, ha már a közel-keleti kultúrákról tanul.
Velünk együtt megnézte a királysírokat, sőt mondott pár érdekes dolgot is. Aztán felajánlotta, hogy ha Shirazba megyünk, akkor szívesen elvisz.
Shirazban aztán ebédelni is elmentünk vele, egy olyan helyre, ahol nem kebabot adnak. Pizzát ettünk a felkapott negyedben. Nem volt rossz, bár annyit fizettünk érte, amennyiből normál esetben háromszor is eszünk. Közben beszélgettünk erről-arról, például, hogy a zene, ami a pizzériában szól az illegális. Mert van ilyen a Földön, hogy illegális zene. Meg arról, hogy a szalonna is illegális, és még drágább is az alkoholnál, - ami ugye szintén illegális -, mert míg piát lehet a pincében kotyvasztani, disznót elég nehéz az alagsorban hizlalni.
A szokásos délutáni túlélő szieszta után a híres perzsa költő, Hafez sírját kerestük fel. Út közben beugrottunk még Emir Ali sírját megnézni, aki egy fontos ember unokaöccse volt, és éppen egy még fontosabb ember segítségére sietett, mikor is meghalt. Azt hiszem éppen valami ima végére értünk oda, de nem zavartunk senkit. Lehetett fotózni is. Éppen kotortam elő a gépet, mikor megkocogtatta valaki a vállam. Ahogy megfordultam, már a kezembe is nyomott egy fagyit mosolyogva egy férfi és továbbállt. Mint később kiderült, G ugyanígy járt. Kicsit kellemetlen egy mecsetben fagyizni, úgyhogy ő kiment én meg részemről továbbajándékoztam a sajátomat egy döbbent gyereknek.
Egyébként azért nem tudtunk egymásról, mert mint mindenhol, itt is külön bejárat van férfiaknak és nőknek, bár érdekes módon itt bent nincs elválasztva a tér. A sír szokásos módon fényesre tapogatott, csókolgatott rács mögött volt, a mecset közepén, a falakat pedig tükörmozaik fedi, teljes felületen. Vakító az ilyesmi.
Hafez sírjához érve láttuk, hogy a választások lázában égő idióták skandálják a bejárat előtt Ahmedinejad nevét. Szerencsére már megszoktuk, hogy helyenként egy-egy csoport áll az út szélén líblingjének képével és üvölti a nevét, mintha számítana. Eleve elmeroggyantnak tartok bárkit, akit rá lehet venne arra, hogy bármilyen politikai nagygyűlésre menjen (ahogy G mondaná: 5 ember még ember, 25 már csőcselék.), de aki ráadásul ezt Ahmedinejad támogatásáért teszi, az különösen szánalomra méltó.
Hafez nagy népszerűségnek örvend, annak ellenére, hogy már több, mint 600 éve halott. Egy mondás szerint minden háztartásban kell lennie egy Koránnak és egy Hafez kötetnek, egyesek szerint fordított a sorrend. Síremlékéhez sokan járnak ki, mellette pedig művészek temetője van. Gondolom oda is csak a legjobbak kerülnek, mert nincs sok hely. Mikor ott jártunk éppen egy fickó ült az egyiken és fuvolázott, lehet, hogy a helyét akarta biztosítani.
Hazafelé még benéztünk a bazárba, de elég nagy tömeg volt, alig lehetett lépni, így leültünk egy karavánszeráj udvarán nézelődni, aztán változatos Ahmedinejadot, illetve Musavit éltető csoportok közt hazasétáltunk.
Utolsó kommentek