Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

7024 km, Esfahan

2009.06.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel már hétkor felébredtem, ami eléggé felesleges dolog, de hát mit lehet tenni. Először blogot írtam, aztán fogtam magam és elindultam körülnézni az esfahani szállodapiacon, bízva abban, hogy találok valami olcsóbbat, vagy legalább jobbat ugyanennyiért. Röviden: tévedtem. Marad az Amir Kabir Hostel, plusz a hálózsák kombináció.

Egyébként a szobánknak van ablaka, sőt egy komplett üvegfal néz délnek. Valószínűleg az elmúlt napok ablaktalanságának kiegyensúlyozása miatt van így, viszont megvan az a hátránya, hogy meleg, ami az úgynevezett légkondícionáló (falon lévő rácsból hangosan levegőt lehelő berendezés) meghibásodása miatt különösen meleg. Közben felajánlották, hogy költözzünk át egy másik szobába, vagy esetleg megjavítják a lyukat a falon. Inkább költöztünk, mert a másik szobában három ágy van, meg csap. A csap előnye nyilvánvaló, a harmadik ágy meg arra jó, hogy rá lehet pakolni. Ebben elég jók vagyunk, úgyhogy pár másodperc alatt elborította a gönc.
Két fontos elintéznivalónk volt. Az egyik, hogy mosodát találjunk, mert a csapban lötybölt zoknik már olyan kemények voltak, hogy használat előtt egy kicsit meg kellett gyűrögetni őket. A többi ruhadarabról nem is nyilatkozok. A másik, hogy internetet kellett találni. Ez nem egy nagy kihívás, mert rengeteg internet café van Iránban, de mindenképpen elrendezendő.
Mint kiderült mosást vállalnak a durván túlárazott szállodánkban, úgyhogy azt rájuk bíztuk, internet meg van a szomszédban, ráadásul minden gond nélkül be lehet dugni a gépünket. Két óra alatt jóllakattuk a blogot bejegyzésekkel, és feltöltöttük a képeket is. Érdekes, hogy a képeket simán lehet feltölteni a Picasa programjával, de maga a weboldal le van tiltva. Nem tűnt még fel, de biztos sok a pucér nő rajta. Pillanatra meg is ijedtem, hogy nem tudom a képeket kirakni, de azért a rendszer közel sem tökéletes, a gmail postafiókból simán be lehet lépni a Picasa webgalériájába. További letiltott oldalak között az index.hu-t fedeztük fel. Bizonyára Irán-ellenes írásai miatt került a listára. Gondolom a rengeteg magyarul beszélő iráni fiatal megmételyezésének leállítása volt a cél. Esetleg azon is vannak pinák. Tényleg ebben az országban két dogot tilos: a tömegeket izgatni és magadat. Amúgy rendben van minden.
Mire jó meleg lett, addigra végeztünk mindennel, elindultunk a városba. Első utunk az Imám térre vezetett. Ez a világ második legnagyobb tere, a Tiananmen tér után. Gondolom, valahol van egy lista a terek különböző paramétereivel. Kíváncsi lennék, hogy a monori főtér hanyadik a listán, valamint hogy a soproni főtér macskaköves kategóriában szerepel-e az első százban, illetve hogy a terek alapterülete hogyan számít? Nettó, vagy bruttó? Mármint a szobrok és/vagy mauzóleumok által elfoglalt helyet beleszámolják-e, vagy nem? Illetve tv-n nézve a Vörös tér nagyobbnak tűnik.
Teljesen mindegy, mert a számok hazudnak. Az Imám tér a világ egyik legszebb tere, és ezt simán rá merem mondani úgy, hogy közel sem láttam a világ összes terét. Mondjuk azért a világ lakosságának nagy részével ellentétben én, láttam a monori főteret.
Végigsétáltunk a szinte kihalt téren az Imám mecsetig. Meleg volt, és vakított a nap, hunyorogtunk is rendesen. Milyen könnyű a kínaiaknak, nem is tudják! Egyébként az Imám tér, meg az Imám mecset is Sah néven futott régen, de hát régen elnyomás volt. Aztán jött a ’79-es forradalom, és elsöpörte a korrupt rendszert és másikat rakott a helyére. Értsd: másik korruptat. Egy Amerikában élő iráni házaspár szerint sok minden nem változott, akkor is jött a titkosrendőrség és elvitte a nagypofájúakat, meg most is, csak a sah jóban volt Amerikával, így ezeket a dolgokat akkor nem szellőztették meg a hírekben, most meg igen. Szóval ez az izgatás dolog már akkor sem volt egy életbiztosítás.
A melegben elpilledve a mecset bejárata mellett üldögéltünk az árnyékban, a viszonylag hűvös kövön és néztük a teret. A mecset éppen zárva volt az esedékes imaidő miatt, bár azért tömegek nem lepték el hajlongani. Ráadásul ünnepnap is volt, Fatima, Mohamed lánya, halálának évfordulója. Kicsit furcsák ezek az évfordulók, hogy minden évben más napra esnek, de hát ezzel jár, ha holdnaptárat használ az ország. Ráadásul az iráni naptár nem egyezik meg a többi muzulmán ország naptárával sem, mert míg Iránban az év 365 napos, addig a többi iszlám országban 354, így aztán mára begyűjtöttek egymáshoz képest is negyven év eltérést, szóval ma, 2009-ben Iránban 1388 van, a többi iszlám országban pedig 1430. És ezek csak az évek, a hónapok teljesen reménytelenek.
Addig üldögéltünk, nézelődtünk, hogy kinyitott a mecset is. Jegyet kell venni, és már mehet is a hitetlen nézni a világ csodáját.
Ez a mecset lehetne kék mecset, ellenben az isztambulival. A teljes felületét túlnyomó részt kék csempe fedi, kivéve a kaput, mert azt ezüst. Rejtély, hogy az a nép, aki ezeket a mecseteket leburkolta, hogy tud olyan igénytelenül csempézni a fürdőszobákban. Mondtam már, hogy Irán ellentmondásos?
A mecset nagy kupolájának az akusztikája is legendás, nemcsak a burkolata. A 36 méter belmagasságú kupola közepe alá állva sikerült nekiállnom objektívet cserélni. Észvesztő, hogy milyen hangerővel hallja az ember még egy hátizsák zipzárjának kihúzását is, arról a dörrenésről nem is beszélve, mikor helyére kattan az objektív.
A mecset után testi táplálékra vágytunk, ami a felejthető étkezések listáját gyarapító falafel lett, majd egy teára leballagtunk a Si-o-Seh hídhoz, vagyis a 33 lyukú hídhoz, bízva benne, hogy így május végén még van funkciója. Nem volt, a folyó már teljesen kiszáradt a majd 300 méter hosszú híd alatt. Persze lehet, hogy széles, de mégsem egy kiszáradt Dunát kell elképzelni, mert a legnagyobb mélysége még ereje teljében sincs egy méter.
Ittunk egy teát a híd boltívei alatt kialakított teaházban, ami nagyon kellemes lehet, ha folyik a víz. Vagy mi úgy képzeljük, hogy kellemes, de soha nem lehet tudni. Érdekes módon Iránban is bátran szórják a szemetet a folyóba, pedig azt gondolná az ember, hogy a sivatagban megbecsülik a vizet.
Délután egy nagyszülő korban lévő német házaspárral beszélgettünk, akik motorral járják be Iránt és a környező isztánokat. Mikor besötétedet, visszamentünk megnézni az Imám teret. Rengeteg ember volt mindenfelé, a füvön mindenhol piknikező családok, focizó gyerekek, sőt még volt éjszakai tollaslabdázás is, mint extrém sport. Hiába, este van elviselhető hőmérséklet. Kicsit körbesétáltunk, összefutottunk a németjeinkkel, aztán letelepedtünk mi is a fűbe, hogy szemléljük a tömeget. Rövidesen a közelben ülő családok elkezdték hozzánk küldözgetni lányaikat, egy tálka uborkával, sárgadinnyével, szotyival. Aztán az egyik csapat meg is hívott minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Dinnyét ettünk, meg valami fogtörő édességet, közben a világ dolgairól beszélgettünk. Felvilágosult család volt, de G mégis a lányok közé én meg a fiúk közé kerültem. Hiába a megszokás az megszokás. Véleményük szerint a választások után sem fog semmi változni, mert a kormány marad, csak a sofőr lesz más. Ezek szerint Iránban nem a sofőrök az őrültek az utakon, hanem az autók.
 

Címkék: irán esfahan

7006 km, Esfahan

2009.06.06. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel némi fel-alá mászkálás után csak kikötöttünk a babfőzelékes helyen. Érdekes módon egy helyen csak egyféle kaját lehet kapni. Ha az ember benéz az ajtón, akkor már pontosan tudhatja, hogy mi a menü. Például a szendvicsesnél van háromféle szendvics, meg üdítő, és slussz. Ott például tea biztos, hogy nincs. Ebben a kifőzdében volt tésztás babfőzelék, vagy lencse. Lencsét senki nem evett, mi se. Inni meg lehetett teát. A szerény választék ellenére elég sokan látogatták a helyet. A bejárat mellett állt a főnök a két nagy alumínium vajling felett és pakolta fémtányérokba a rendeléseket, a másik fickó meg hordta ki az asztalokhoz. Kaptunk kenyeret is, jófajta lepényt, aminek a maradékát a végén visszarakta a közösbe, hogy az utánunk érkezőnek újra kiossza.

Reggeli után kószáltunk egy kicsit a bazárban, mindenféle cél nélkül, minket meg követett három gyerek, szerintem ők is cél nélkül. Eredetileg zacskót árultak, de gondolom, nem abban reménykedtek, hogy majd mi felvásároljuk a készletet, mert nem nagyon próbálkoztak az eladással. Ez a bazár is teljes mértékben a helyi igények kielégítését tűzte ki célul. Voltak ugyan kisebb részei, amik szép téglakupolás, árkádos igazi régi bazárok voltak, karavánszerájokkal, de nagyrészt bádogtetővel fedett utcákon sétáltunk. Egy karavánszerájba is betévedtünk, ami ma is a nagyker funkcióját tölti be, csak nem tevekaraván hozza az árut, hanem kisteherautó.
A bazár után elsétáltunk a Chehel Sotun palotához. Kezd egy kicsit úgy tűnni, hogy minden uralkodó épített valahol egy chehel sotun, vagyis negyven oszlopos palotát. A parkban üldögélünk, aztán körbejártuk az épületet. Bent kalligráfiai múzeum van, ami tapasztalataim szerint a legborzasztóbb fajta, ha az ember nem tudja elolvasni.
Dél előtt nem sokkal felvettük a cuccainkat, és kitaxiztunk a buszállomásra, hogy az egy órás busszal Esfahanba menjünk. Nagy örömünkre közölték mindkét érintett busztársaságnál, hogy nincs jegy. Végül egy harmadiknál kaptunk jegyet háromra. Ott dekkoltunk, mikor egy előtt jöttek a kikiáltók és esfahani jegyet ajánlgattak. Kicsit idegesítő volt, hogy ott ülünk a rohadt háromra szóló jeggyel, közben meg üresedés volt.
Háromkor aztán elsétáltam a cégünkhöz megkérdezni, hogy hol a buszunk, de közölték, hogy jaj, nem három, hanem három harminc, rá is van írva a jegyre. Kis rohadékok, eljátszották már ezt máskor is. Valahova olvashatatlanul perzsául rá van kaparva, hogy 3:30, de nekem a jegy hátuljára nagy európai számmal odaírták, hogy 3 és azt is mondták. Már tudtam, hogy négykor indul a busz. Ilyenkor ezt csinálják. Ha túl későn van csak busz, akkor egy órával korábbinak hazudják, aztán eljátsszák a „jaj, hát félreértetted” műsort, aztán a maradék fél órát meg elhúzzák valahogy. Na, pontosan így is lett. Fél négykor még szinte sehol egy utas, négy előtt aztán megtelt a busz, hogy négy után pár perccel el is induljon.
Az út elég eseménytelenül telt. Szerencsére a videót se sikerült életre kelteniük, pedig a kocsikísérő menet közben szétszerelte a fél műszerfalt, hogy megjavítsa a kapcsolót.
A késői indulásban az volt az egyetlen dühítő, hogy tudtuk, éjjel érkezünk majd Esfahanba.
Éjfél táján raktak ki minket valahol, ahol taxit fogtunk, hogy az Amir Kabir Hotelbe vigyen, Ez is eljátszotta, hogy ő az árat fejenként értette. Persze mikor másik utas is be akart szállni, akkor azt nem hagyta. A hotel portása meg nekiállt tolmácsolni, és erősen megvágott minket, a gyanúm az, hogy azért, hogy a taxisnak adja a pénzt. Ezen, meg azon, hogy milyen dzsuvás volt az ágynemű azért az árért, jól felhúztuk magunkat, szóval a holnapi nap másik szállás keresésével fog indulni.

 

 

Címkék: irán esfahan

6531 km, Qazvin

2009.06.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma az Alamut várat szerettük volna megnézni, de előtte volt még egy költözködés, ami viszonylag gyors lefolyású volt, sőt még reggeliztünk is, pontosabban G evett valami tésztás babfőzeléket, amit sok helyi is lelkesen gyűrt befelé. A végét én ettem meg, és osztozunk azon a véleményen, hogy felejthető volt.

Aztán taxit fogtunk, mert az iránytaxi állomás sem a városban van, hanem a központtól vagy öt kilométerre. Kezdem azt gyanítani, hogy a buszosok, iránytaxisok és taxisok összejátszanak.
Szerencsére, ahogy odaértünk, már indult is egy, azt állítva, hogy 20 000-ért visz Gazor Khanba, ami a falu a vár alatt. Persze gyanús volt ez, mert ennyire soha semmi nem megy simán, meg olyan sincs, hogy egy taxis nem akar átsomni.
Az első pár kilométer szép egyenes út volt, utána elkezdtünk felmenni a hegyekbe. A völgy, ahova igyekeztünk, tulajdonképpen egy folytonossági hiány két hegyvonulat között. Mikor felértünk a hegygerincre, alattunk voltak a felhők, meg az egész völgy. Elkezdtünk lefelé gurulni. Annyit mentünk motorfékkel, hogy kezdtem volna jogosnak érezni, hogy termeljen benzint az autó.
Megérkeztünk Mo’allem Kelyerbe, ami az Alamut völgy központja, mindenhol máshol egy porfészek. A másik két utas, két néni, itt kiszálltak. Erősen figyeltük a kezüket, hogy mit fizetnek. 30 000-ret adtak mindketten, innentől nyilvánvalóvá vált, hogy a nekünk mondott 20 000 megint taxis húsz, úgyhogy rákérdeztem, hogy akkor most Gazor Khanig mennyi is? Húsz. Húsz mi? Húsz ezer. (Anyáddal szórakozz vazze, gondoltam.) Húszezer mi? Húsz ezer toman. Köszönjük, a viszontlátásra!
Hogy mi is az a toman? A hivatalos fizetőeszköz ugye az Iráni Riál, de ezt a helyiek nem így használják, hanem úgy, hogy 10 Riál, az 1 toman. Tomanos bankjegy természetesen nem létezik. Most, hogy van szép infláció, már a tomant is rövidítik, szóval ha azt mondja 2 toman, akkor már érezni kell, hogy 2.000 tomanról beszél, ami 20.000 Riált jelent.
Szóval leperkáltuk mi is a viteldíjat, amit a nénik fizettek, és elindultunk gyalog a falu széle felé. Ezt nem tudja általában feldolgozni az iráni ember agya, hogy mi stoppolni fogunk, annak ellenére, hogy nagyon kedvesen bárki elviszi a stopposokat, vagy akár azokat is, akik csak a buszra várnak.
Ezúttal egy idős házaspár vett fel, egy – még új autó szagú – Saipával. Iránban remek gépjárművek vannak, természetesen mindet licensz alapján gyártják. A leggyakoribb eddig a Paykan volt, aminek már az anyja is valami noname gépjármű volt. Mostanában viszont egyre több a Saipa, ami Renault, vagy Peugeot licensz, csak sokkal sorjásabb.
Sofőrünk jogsija is új volt, vagy lehet, hogy inkább traktoron, vagy teherautón edződött. Nem mernék megesküdni rá, de szerintem minden váltásnál kétszer kuplungolt, és a kézifékes elindulás se ment neki, ami egy ilyen hegyvidéki környéken fontosabb sokmindennél.
Mindenesetre szép lassan haladtunk, de anyukának egyszer így is ki kellett szállnia hányni. De hát mondom, új az autó, meg az élmény is! Nagyon kedvesen a falu közepén raktak ki.
Innen már gyalog kellett feljutni a várhoz, pontosabban a romhoz, amit a mongolok hagytak belőle.
Ez a vár is a híres Asszaszin várakhoz tartozott. A legenda szerint az asszaszinok vezetője hasist etetett (hashish-iyun, vagyis hasisevő) az embereivel, aztán titkos kerteket mutatott nekik gyönyörű szüzekkel, elhitetve, hogy a mennyországot láthatták egy kis időre. Utána már csak arról kellett meggyőzni őket, hogy ha a küldetésük közben esetleg meghalnának, akkor a korábban látott mennyországba jutnak egyenesen, mindenféle felülvizsgálat nélkül. Szóval ezek a srácok nem nagyon féltek már a haláltól, tőlük viszont pont ezért eléggé féltek. Tevékenységi körükbe tartozott ellenérdekelt és egyet nem értő vallási és világi vezetők elrablása és/vagy likvidálása. Szóval a mai angol assassin szó hasonlatossága kicsit sem a véletlen műve.
A vár egy meredek hegy tetején álló hatalmas sziklára épült, ahol nem csak katonák, de tudósok is állomásoztak. Minden ilyen várban rengeteg élelmiszert, vizet és könyvet tartalékoltak, hogy a hosszú ostromok alatt ne csak éhen ne haljanak, hanem unatkozni se kelljen, gondolom.
Egyesek persze úgy vélekednek, hogy ez a hasisetetés, meg titkos kert mutogatás egy marhaság csak az ellenfelek találták ki lejáratás céljából.
Mindenesetre erről a várról is el lehet mondani, hogy olyan helyen van, hogy fal már nem is igen kellett. Persze mint már említettem, a mongolok azért sikerrel rombolták le, bár ők is csak valami diplomáciai csavarral vették be, nem létrákkal. A hatalmas hálózatból csak két vár döntött úgy, hogy toll a mongolok fülébe, ha kell nekik, vegyék el. Elvették, de nem azért, mert olyan erősek voltak, hanem mert tizenhét (17) év ostrom után azért csak elfogytak a készletek, meg lehet, hogy a könyveket is mind kiolvasták addigra.
A mongolok sem merő rosszindulatból rombolták le a várakat, csak biztosítékképpen, hogy ne legyen velük újabb gond. Azért lássuk be, dühítő, ha 17 év munkáját kell újrakezdeni.
Lefelé indulva, a kijáratnál érdeklődtek, hogy merre megyünk. A stoppolást megint nem értették, mindenáron azt akarták tudni, hogy hol a kocsink. Mi meg csak mosolyogtunk és már oda is értünk egy autóhoz, ami ránk várt. Egy svájci srác taxija volt, és mint stopposokat felvett minket is, sőt Qazvin felé menet még az Evan tóhoz is elvitt.
Qazvinba visszaérve természetesen a sofőr előjött az okossággal, hogy mi is fizessünk sok pénzt, mert ő azt mondja. A srác mondta, hogy menjünk nyugodtan, nem fog fizetni senki semmilyen pluszt, ne aggódjunk.
A taxisok mindig bepróbálkoznak mindennel. Hihetetlen, hogy egy ilyen országban, ahol mindenki ennyire kedves, hogy tudnak kitenyészteni ennyi tetű taxist. Ha a külföldi beül egy iránytaxiba, és kiszáll valahol a többi utas, akik természetesen fizetnek, a végén a taxis úgy kalkulál, mintha a külföldi utas sima taxiként használta volna a kocsit a teljes úton, és még azt az árat is felszorozza néggyel. Ha ketten vagyunk és megkérdezzük előre az árat, akkor a végén azzal jön, hogy fejenként annyi, és nem Riál, hanem toman. Persze ha az ember tudja, hogy kb. mennyi a fuvar, kezébe nyomja a pénzt és elsétál, akkor nem méltatlankodik, hanem tudomásul veszi, hogy így járt és elhajt. Gond csak akkor van, ha nincs aprója az embernek.

Címkék: irán qazvin

6309 km, Qazvin

2009.06.04. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel megint vekkercsörgésre ébredtünk, mert nyolctól volt félfogadás a rendőrségen, ahol a vízumot kellett hosszabbíttatni. Össze-vissza kóvályogtunk, mire megtaláltuk a megfelelő ajtót. Azonnal fogadtak, és barátságosan közölték, hogy itt ők legfeljebb 7 nappal hosszabbítják a vízumot, ha 30 kell, akkor menjünk Teheránba. Egy picit abbahagytam a lélegzést, majd elmagyaráztam, hogy repjegyünk van, és különben is mennyi mindent meg kell még nézni. Összedugta a fejét a két okos ember, számolgatták, hogy hány nap is van még június 15-ig és kinyögték, hogy akkor kapunk 17 napra hosszabbítást.

Adtak mellénk egy kiskatonát, aki elvitt egy fényképészhez, mert G kendőtlen fotója nem felelt meg, aztán fénymásolóhoz is elvitt, mert kellett a vízumról is fénymásolat, meg a bankba is eljött velünk, hogy kipengessük háromnapi költségünket vízumra. Közben elkezdtünk gondolkodni, ránéztünk a naptárra, amiből egyértelművé vált, hogy itt bizony 17 nap nem elég, legalább kell 21. A rendőrségen elrebegtem a problémát, de csak annyit mondott rá a fickó, hogy „no problem”. Tízre már a kezünkben is volt a vízum. A szállodában kicsit megpihentünk, mert G éppen szédült, elmentem reggeliért, és arra készültünk, hogy lelépünk, mikor megjelent rendőrünk immár civilben, hogy gond van:
Ahogy elhagytuk a rendőrséget a nagyfőnök meglátta G-t az ablakból és azt mondta, „Az az ing nem túl kurta?” Talán még a hanyatló nyugatról is elmélkedett egy sort és utánunk szalasztotta az egyetlen angolul beszélőt, aki nagy szabadkozások közepette, de magához vette G útlevelét, hogy bizony addig nem adhatja vissza, amíg a nagyfőnök nem látta G-t rendesen felöltözve. Elvitt egy boltba, ahol vettem valami iskolaköpenyszerű rondaságot, és loholtam vissza a szállodába, hogy mehessen a divatbemutató.
Persze nem volt ilyen egyszerű, mert nagyfőnök fontos ember, tehát csak délre kellett visszamenni. Délben vártunk rá egy háromnegyed órát, de semmi sem történt. A beosztottak sütivel, csokival, teával láttak el, aztán mondták, hogy inkább várjunk a szállodában, aztán majd telefonálnak.
Ott dekkoltunk, a szobából már kipakoltunk, ültünk az erkélyen kettőig, mikor csörgött a telefon. Szerencsére a rendőrség legfeljebb száz méterre volt. Újra bementünk, vártunk egy fél órát a folyosón, aztán egyszer csak visszaadták az útlevelet, mehettünk. Ennyi volt.
Azt hiszem, hogy van valami titkos, de hivatalos politika arra, hogy a nyugatiakat szivatni kell. Remélem, megszűnik az ilyen jellegű szarakodás június 14. után, amikor a választások lesznek.
Kitaxiztunk a buszállomásra, természetesen a mai taxis jobban le akart húzni, mint a tegnapi, de nem fizettünk, mert a pofátlanságnak is van határa.
Busz természetesen egy se ment be Qazvinba. Szerencsére volt egy kicsit kreatívabb társaság, ahol azt mondták, hogy kiraknak az elkerülőn, onnan taxival be tudunk menni. Az út elején nagyon beborult az ég, esett is az eső egy darabig, aztán elértük a hágót a hegyek közt, és mintha elvágták volna a felhőket, onnantól ragyogó kék volt az ég. A felhőkkel együtt tűntek el az erdők is.
Ahogy ígérték, a várost elkerülő úton raktak ki, ahol már várt is egy iránytaxi, csak be kellett társulni a benne ülő utashoz. Persze ezt se vitt be a belvárosba, ahhoz még egy kilométert kellett baktatni teljes menetfelszerelésben, hogy megtudjuk, a kinézett (legolcsóbb) szálloda tele van.
G leült a parkban a cuccokkal, amíg én kerestem egy helyet. Találtam is, de a recepciós teljesen ütődött volt. Miután konstatálta, hogy nem beszélem a fárszit, részéről a beszélgetés befejeződött, köpködte a tökmaghéjat tovább. Végül valahogy csak dűlőre jutottam vele, és kivettem egy, a változatosság kedvéért ablaktalan szobát, amit mellesleg reggel kilenckor el kell hagyni, hogy miért, nem tudom, de a holnapi nap is jó lesz, úgy érzem.

 

 

Címkék: irán qazvin

6115 km, Rasht

2009.06.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hiába telefoncsörgés, fúrás és hogy a szálloda gyakorlatilag a bazárban van, tízig aludtunk, ami valahogy még nem fordult elő velünk az úton, pedig én legalábbis nem vagyok az a korán kelő fajta. Igaz már tegnap eldöntöttük, hogy nem ma megyünk vízumot hosszabbíttatni, hanem holnap, de ezzel a felkeléssel pecsétet is nyomtunk a döntésre, ugyanis oda nyolc és tíz között kell menni.

Helyette a Qal’eh Rudkhan volt a célpont, vagyis Rudkhan vára. Megint ki kellett menni az építkezéshez, ahonnan a buszok indulnak, elzötyögni Fumanig, majd keríteni egy járművet, ami elvisz az út végéig, és ott a sofőr megpróbál lehúzni, de csak dupla árat sikerül kicsikarnia négyszeres helyett. De ezt már ismerjük.
Szóval ott álltunk a völgy végénél, ahonnan már csak gyalog lehetett továbbmenni. Itt, a Kaszpi-tenger térségében nem kimondottan sivatagi a klíma, szóval egy sűrű, zöld erdőben álltunk, csobogó kis patak mellett. Egyébként a csobogó kis patak lejjebb, ahol a falvak vannak, rizsföldeket táplál, amikben teacserjével beültetett dombok tükröződnek. Itt van ugyanis Irán teaellátásának forrása.
Tehát ebben a tea számára ideális klímában kezdtük meg a mászást a vár felé. Az ösvény gondosan le volt betonozva, mindkét oldalon rengeteg kiépített piknikező hellyel, ahol természetesen még így hétköznap délelőtt is folyt az élet. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre inkább lépcső az ösvényből, és kezdtünk egyre jobban izzadni a párás melegben. Nem tudtam eldönteni, hogy az iráni ingem műanyagabb a kelleténél, vagy tényleg nagyon magas a páratartalom. Azt hiszem, megint egy olyan kérdés, amire a helyes válasz a C) mindkettő. A magasröptű gondolatokat egy csapat csivitelő egyetemistalány szakította meg. Természetesen mindenki tök feketében, kendővel a fején. Egyikük elég jól beszélt angolul és meg is ragadta az alkalmat, hogy egy gyors interjút készítsen velem Iránról, miközben legalább négy mobiltelefonon rögzítette videóra, ahogy vörösen lüktet a fejem.
Aztán csatlakozott hozzánk egy bácsi, aki próbált imponálni sportosságával, például sportosan gyöngyözött a homloka, és sportosan lihegve kérdezte, hogy honnan jöttünk. Aztán elbüszkélkedett vele, hogy ő Fiftiteri. Az információt tudomásul vettem, meg azt is, hogy futva távozott. Mikor utolértük, újra megpróbált imponálni, elmutogatta, hogy focista volt, attól ilyen fitt és sportos. Bizonyítékként előkapta a pénztárcáját, amiben kék fólia mögött két fotót is megtekinthettünk Fiftiteriről, amint éppen fiatal focista. Újra megismételte, hogy Fiftiteri, most egy kicsit tagoltabban, így sikerült dekódolni, hogy 53. Hát, remek, hogy ilyen idősen is ilyen fitt, egyébként végül pontosan ugyanakkor értünk fel.
A hegyek teteje már a felhőkbe lógott, a nyelvünk meg a földig, mire felértünk a várhoz. Az első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy megérte a küzdelmet, az viszont nem, hogy ide mi a fenének kellett még várat is építeni. Aki ide teljes harci felszerelésben felmászik, azt elég megpöckölni az orrán, és azonnal visszahengerbucskázik a völgy aljába, semmi szükség falakra. A doğubayazıti vár után ez is felkerült az „eszetlen helyre épített várak” listájára. A falak többé-kevésbé épségben vannak. Téglából épült a vár nagy része, de már fehér volt szinte az egész, a kirakódott mésztől. Turista természetesen nem volt túl sok, mondjuk összesen 10. Némi fújtatás után elindultunk a várfal mentén körbe. A falak mellett végig lépcső vezet körbe. Gyakorlatilag csak meredek és nagyon meredek szakaszai vannak. Maga a fal is lépcsőzetes, ahogy követi a hegygerincet. Ahol még nem restaurálták a bástyákat, ott azt várná az ember, hogy bármelyik pillanatban Kiplingbe ütközhet, vagy egyenesen a Dzsungel könyvének majom királyságába. Szerencsére semmibe nem ütköztünk, hanem simán visszajutottunk a várkapuhoz, ahonnan már csak le kellett menni az ösvényen, amin feljöttünk. Ilyenkor szokott az ember elgondolkodni, hogy most tényleg felfelé volt rosszabb, vagy lefelé az.
Lent persze nem buszok vártak, hanem vigyorgó taxisok, akik türelmesen várták az áldozatot, aki előbb-utóbb úgyis a kocsijukban köt ki.
Mi persze stoppolni akartunk, de annak is az lett a vége, hogy a jelöletlen autóról kiderült, hogy taxi. Lassan gurulni kezdtünk, majd a srác lelépett a kuplungról. Rántott egy nagyot a kocsi, gondoltam spórolunk az önindítóval is, de nem, mert a rántáson kívül semmi nem történt. Némileg ugyan így is berregett, de ez a berregés felfelé nem vitte volna az autót. A következő kilométeren ezt a kuplungról lelépkedést próbálgatta, de nem volt gyújtás, tehát hiába játszogatott. Egy számunkra ismeretlen funkciójú sorompónál aztán meg kellett állni, és onnan felfelé kellett volna gurulni. Ehhez igénybe vette a srác az ott posztoló őröket, akik áttolták a kocsit az emelkedőn, miközben mi, és a másik két utas csak néztünk. További lejtőn gurulás, kuplungolás és gyújtáskapcsolgatás után megint egy domb tetején ragadtunk. Itt mi kiszálltunk, mert ha már sétatempóban haladtunk, gondoltuk, legalább csinálunk néhány képet a tájról. A srác végül feltolta a tetőre, és újra gurulni kezdett, integetve, hogy szálljunk be, de csak röhögtünk rajta, bár a másik két utas láthatóan kitartott. Egy perc múlva lestoppoltunk egy családot, akikkel rövidesen elhúztunk taxisunk mellett, akinek épp a dombtető előtt állt meg a kocsija. Még láttuk, ahogy feltolta, de nem tudom, végül meddig gurulgattak.
Minket az első faluban kiraktak, ahonnan újra iránytaxival mentünk Fumanba, ahol most sikerült fagyizás közben megtalálni, hogy honnan megy busz Rashtba, szóval busszal jöttünk vissza, az mégiscsak olcsóbb.
Az ilyen buszmegállókat nem könnyű megtalálni, mert egyrészt nem onnan mennek vissza, ahova érkeznek, mert általában bevisznek a városba, de ott nincs hely, hogy utasokra várjon, tehát valahol arrébb lehet felszállni a visszafelé menő buszra. Ha az ember a helyieket kérdezi, akkor általában elkezdenek az ember helyett gondolkodni, és az rossz. Azért rossz, mert elkezdik jobban tudni, hogy mit is akarunk. Például szerintük nekünk pénz nem számít, viszont azonnal vissza akarunk menni, tehát fogjunk taxit, vagy legalábbis iránytaxit, úgyhogy bátran elirányítanak a taxi standhoz, a hiperaktívabbak intenek, hogy „nyugi, intézkedek”, és egy percen belül arra leszünk figyelmesek, hogy egy taxiba akarnak betuszkolni. Nos nem, időnk van!

 

Címkék: irán rasht

6007 km, Rasht

2009.06.02. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A reggel felkeltünk helyett reggel üveges szemekkel lekászálódtunk a buszról. Én valamikor kettő, fél három körül adtam fel az alvással való kísérletezést. Hajnali hatra már a kiválasztott szálloda előtt álltunk, ahova egy nagyon dzsuvás lépcső vezetett fel. Maga a szoba kellemes mediterrán színekkel kifestett luxuslakosztály lett volna bármelyik dél-amerikai börtönben. Alsó rész kék olajfestékes, a felső fehérre meszelt, ablak végülis van, igaz kicsi, és a mennyezet közelében. Igazi luxus is van, ventilátor a plafonon, amit a két csupasz drótvég konnektorba illesztésével lehet bekapcsolni.

Rohadtul nem érdekelte egyikünket se. G annyira kemény, és aludta annyit, hogy képes volt elmenni zuhanyozni, én ahogy voltam, ruhástól eldőltem a kétségtelen koszosságú ágyneműn. Aludtunk egészen fél tízig, mikor is rábírtuk magunkat arra, hogy elkezdjük a napot.
Kigyalogoltunk arra a térre, pontosabban építkezés melletti placcra, ahonnan a minibuszok mennek Fumanba, ahonnan aztán iránytaxival, vagy ha van busszal lehet Masulehbe eljutni. Fumanig simán ment, utána kicsit keresni kellett a buszokat. Egy ideig egy fickó vezetett minket, de úgy találtuk, hogy fogalma nincs arról, hogy mit csinál, így otthagytuk. Mikor megtaláltuk az úgynevezett buszállomást, akkor meg begördült emberünk egy roncs busszal, hogy megy Masulehbe. Remek, gondoltuk, bár gyanús volt, hogy azonnal elindultunk, hiába volt üres a busz. Valahogy azt sejtettük, hogy ő most azt hiszi, hogy egy taxit vezet, vagy valahol taxiüzembe kapcsolta a buszt. Mikor aztán a félelmetes 30 km-es távot leküzdve, egy órával később annyi pénzt kért, amennyit szerintem a busz nem ért, mondtuk neki, hogy erős tévedésben leledzik. Sokat nem erősködött, szerintem úgy volt vele, hogy elvisz, aztán vagy sikerül lehúzni, vagy nem. Kivételesen a „vagy nem” jött be.
Masuleh egy kis falu, ami már vagy ezer éve áll a hegyoldalban. Hogy miért ide építették, azt nem tudnám megmondani, de a világ minden táján rajonganak az emberek a lehetetlen helyre épített dolgokért. A házak úgy sorakoznak, mint a fecskefészkek. Minden ház teteje a felette állónak a terasza, esetleg utca. Talán mondanom sem kell, hogy ilyen kondíciók mellett autók nincsenek a faluban, ami a furcsa csendet is okozta. Turista itt se volt, csak néhány belföldi, de gondolom ha pénteken jöttünk volna, hasonló lett volna a helyzet, mint Kandovanban.
Legelőször a helyieknek fenntartott, szerintem a „kis mocskoshoz” címzett teaházban ittunk egy teát, hátha helyettesíthető a koffein teinnel. Nem helyettesíthető egyébként. Kávét Iránban nem isznak, bár egy-két helyen már lehet kapni, Tabrizban ittunk is egy nagyon finomat, igaz a két kávé annyi volt, amennyiért enni szoktunk.
A falu egyik lépcsőjén összefutottunk egy idősebb házaspárral, akikkel beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy meglepően jó angoltudásuk annak köszönhető, hogy amerikaiak. Amerikai Iránban csak olyan van, aki iráni-amerikai kettős állampolgár. Ők is ilyenek voltak, bár állították, hogy találkoztak mezítlábas amerikaival, aki kapott vízumot. Egy tea mellett kellemesen elbeszélgettünk. Mint kiderült, a nő gyerekkorában Bidefordban tanult. Hogy miért küldenek valakit Perzsiából pont Bidefordba tanulni, az rejtély maradt.
Érdekességképpen elmesélték, hogy a sah alatt is ugyanilyen volt a rendszer, csak mivel a sah amerikabarát volt, a lapok nem szellőztették meg az ellenzékiek letartóztatását, eltűnését.
Hazafelé egészen gyorsan ment az út, talán azért, mert a srác, aki az iránytaxit vezette, túl sokszor nézte meg a Taxi című filmet.
Rashtba visszaérve azt a lehetetlen célt tűztük ki magunk elé, hogy valami olyasmit együnk, ami nem kebab, és nem iráni szendvics. Végül egy boltban vettünk két paradicsomos bab konzervet, meg kiflit, majd én még futottam egy kört a bazárban, hogy vegyek hozzá kanalat. Úgyhogy a készlet iráni ing után iráni kanállal bővült, bár a hátuljába alig látható betűkkel bele van ütve, hogy „Stainless steel - Made in Japan”. Csak azt tudom elképzelni, hogy egy Leharcolt Második Világháborús japán gép került iráni kezekbe, másképp lenne benne négy-öt helyesírási hiba.
Hülye feliratokból van itt rengeteg, de néha akkor is vicces, mikor nem hibás. Ma például egy kresztáblán ki volt írva, hogy jobbra van „Gigasar”. Tegnap pedig a Farhang utcában kóvályogtunk Tabrizban.

Címkék: irán rasht

5386 km, Tabriz

2009.06.01. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Első utunk a közeli park mellett nyíló lerobbant sikátorba vezetett. Innen indulnak ugyanis a minibuszok Oskuba. Bizonyos minibuszok mindig ilyen rejtélyes pontokról indulnak és soha nem fogok rájönni, hogy ennek mi az oka. Osku egyébként teljesen lényegtelen, csak ott kell átszállni iránytaxiba, ami elvisz Kandovanba. A buszon rajtunk kívül még két iráni férfi akart oda menni. Mikor leszálltunk, a két fickó mutatta, hogy abba a taxiba szálljunk be ott, az oda megy. Ketten már ültek benne, így kérdeztem, hogy ők akkor hogy jönnek. Mondták, hogy ők ebbe már nem férnek be. Meg se fordult a fejükben, hogy ők menjenek el vele.
Kandovan az iráni minikappadokya. Érdekes hely, de kezd elüzletiesedni ez is. Na nem a japán turistabuszokra gondolok, sokkal inkább a belföldi turizmusra. Mivel péntek volt, láthattuk milyen is az.
A falu létszáma gyakorlatilag megháromszorozódott délig. Az irániak egyébként a piknikezés bajnokai és koronázatlan királyai, úgyhogy itt is ipari méretű piknik folyt. A völgy egyik oldalában a barlanglakások, benne a lakókkal, másik oldalán a piknikterület. Mindenki hozott sátrat, szőnyegeket, pokrócot, grillsütőt, labdát, biciklit, húst, gyümölcsöket, nagymamát, nagypapát.
Szerencsére a falu keskeny és meredek utcáiba már kevesen merészkedtek be, így nagyon nem kellett tülekedni. A falu egyébként nem nagy, tehát ha mindenki közelről akarná megnézni, komoly dugó alakulna ki a rengeteg zsákutcában, vagyis inkább zsáklépcsőben.
Ahogy néztem, egyre kevesebben laknak a barlangokban, sokkal inkább az állatokat tartják már csak bent, és kiköltöznek a borzasztó ronda téglaházakba. Ahol sikerült belesni az ajtón, ott egyáltalán nem barlangi körülményeket láttunk. Sok házban pedig már boltokat alakítottak ki, és nagy hirdetőtáblát akasztottak az ajtó fölé, hogy „turista bóvli itt kapható”. Van egyébként kereslet, a fejkendős, fekete csadorba bugyolált magassarkúban billegő nők pont úgy nézelődnek, mint a papucsban, bikiniben csattogó németek. Utóbbiak természetesen nem itt, hanem valahol Ibizán.
A Tabrizba visszajutás problémásnak tűnt, mert mikor mi már mentünk volna, még tömött sorokban érkeztek az autók, és alig-alig távoztak. Mi iránytaxit keresve kifelé indultunk a faluból, de végül inkább stoppolni kezdtünk. Nem telt el sok idő, legfeljebb 10-15 másodperc, mikor megállt egy busz. Ez gyakorlatilag a második jármű volt. Az első is busz volt, de abban lányok utaztak, nyilván nem vehettek fel engem. Egy egyetemista csapat volt Teheránból, akik Tabrizba tartottak és minket is elvittek. Útközben beszélgettem az egyik sráccal, aki elég jól beszélt angolul. Végzős közgazdászok voltak, háromnapos tanulmányúton. A kérdésre, hogy mégis mint tanulmányoznak, röhögve csak azt mondta, hogy hát a szép helyeket. Meglehetősen felvilágosult srác volt, - mint egyébként az irániak nagy része – orvos apukával, ügyvéd anyukával. Gondolom anyagi problémákkal nem küzdenek. Bár lehet, hogy anya nem ügyvéd, hanem réteg, mert végig layert emlegetett, csak hogy gonosz legyek.
Természetesen rákérdezett, hogy hogyan bírjuk Iránban pia nélkül. Mondtam, hogy bármilyen megdöbbentő, de azért az európaiak sem sörön, meg boron élnek, és egész jól viseljük. Kérdésemre, hogy ők isznak-e néha, meg vannak-e bulik, csak kajánul vigyorgott, és egy nagy Neeeeemet mondott. Naná, hogy nem, egyetemisták, tanulnak, nem buliznak.
Végül a város szélén raktak le, ahol még tartottunk egy nagy fényképezkedést, majd fogtak nekünk egy taxit és elmondták neki, hogy hova vigyen minket. Akárhogy tiltakoztuk, ki is fizették a taxit.
Kóvályogtunk a városban, aztán üldögéltünk egy parkban, majd nekiálltunk megkeresni a költők síremlékét. Kicsit többet gyalogoltunk miatt, mint kellett volna, de időnk az történetesen volt bőven. A síremlék természetesen egy mecset, bent imádkozó emberek a tükörmozaikkal kirakott irgalmatlanul csillogó falak között. A mecset közepén meg paraván, ami elválasztja a férfi és a női részleget. Álldogáltam, nézegettem, mikor egy férfi kérdően rám nézve azt mondta: Camera? Szinte éreztem a hangjában a sértettséget, hogy mi az, hogy én arra nem méltatom a gyönyörű mecsetjüket, hogy le se fényképezem. Igazán nem akartam megsérteni.
További parkban üldögélés után elhatároztuk, hogy csak megnézzük a Kék Mecsetet. Igen, itt is van kék mecset, és ez ráadásul tényleg kék volt, míg 1773-ban össze nem dőlt egy földrengésben. Legutóbb, mikor itt jártunk, akkor még összedőlt állapotában volt, de azóta úgy döntöttek, hogy újra összerakják. Sajnos a kék csempe még nincs rajta. Ahol az eredeti megmaradt, ott viszont látszik, hogy milyen hihetetlen melóval díszítették ki annak idején. A csempék még pár méterről is festettnek tűnnek, de ha közelebb hajol az ember, akkor kitűnik, hogy ez bizony mozaik, vagy inkább intarzia.
Kicsit elüldögéltünk itt is, a mecset körüli árkádok alatt, ahol egy srác lanton játszott két barátjának. Igazán jó hangulatot kreált.
A szálloda felé menet próbáltunk valami nem tipikusan iráni utcai kaját enni, és rendeltünk egy hamburgert. Nos pont olyan volt, mint a tipikus iráni utcai kaja, csak kerek kenyérben. Azt hiszem fogyni fogunk.
Végül hátizsákjainkat felszedtük és kimentünk a buszmegállóba, hogy felszálljunk a 160-as buszra, ami a buszpályaudvarra visz. Nem sikerült, mert megállt előttünk egy autó, és a benne ülő házaspár felajánlotta, hogy elvisz minket. Csak úgy, mert jó fejek, igazából nem tudom hova tarthattak éppen. Útközben még megálltunk és egy fagyit is kaptunk. Mármint fejenként. Hihetetlen! Ha a történetet magyar környezetbe helyezem, hát abszurd. Egyrészt nem állna meg senki, még ha integetnék is. Másrészt ha megállna, biztos, hogy nem szállnék be. De hát ez itt Irán, a gonosz tengelye. Sőt, a gonosz tengelyének csapágya.

 

Címkék: irán tabriz

süti beállítások módosítása