Még reggel se tudtuk, hogy mit fogunk csinálni, maradunk, vagy megyünk tovább, egy volt csak biztos, hogy pénzt kell váltanunk. Ugyan volt egy kísérletünk a határon, de azt inkább szeretnénk elfelejteni. Tehát elmentünk a bankba, és Fontot akartunk Riálra váltani. A lányka a pult mögött azzal kezdte, hogy kiválogatta a neki tetsző darabokat, a régebbi típusúakat meg visszaadta, hogy azok nem jók, mert koszosak. Na, mondom, ez szép lesz, pénzzel a zsebünkben fogunk éhen halni. Iránban nem lehet használni a bankkártyákat sem, legfeljebb glettanyag kenésére, mert az embargó miatt ebből is kimaradnak, ráadásul ez egy olyan dolog, amit nem lehet becsempészni. Vicces egyébként, mert minden sarkon van egy ATM, de ezek csak az iráni bankrendszerhez csatlakoznak.
Pénzzel felrakodva – majd négy és fél millió húszezresekben – elindultunk vízumot hosszabbítani. Természetesen minden ki van írva angolul, mert az menő, viszont egy állami hivatal nem menőzik, így csak perzsául van kint, hogy „itten hosszabbítunk vízumot, ha akarunk”, szóval háromszor, vagy négyszer mentünk el az ajtó előtt, mire meglett. Kérdezgettük az utca egyszerű emberét, aki meglepő módon tudta is mit keresünk, de mindig arrafelé mutatott, ahonnan jöttünk, így szűkült a kör, már ha körnek lehet nevezni az oda-vissza mászkálást.
Bent csak annyit kérdeztek, hogy mobiltelefonunk van-e, mert azt le kell adni. Nagyon nem értem, mert ha – mit tudom én – kémkedni akarnék, biztos nem mobilt használnék, vagy egyszerűen letagadnám.
Ahogy indultunk az iroda felé, már hívtak is vissza, hogy itt a tisztúr, mielőtt felmegyünk megmondja a tutit. Megmondta, kaphatunk hosszabbítást, de nem most, mert még temérdek időnk, hat napunk van. Hát akkor ennyit a vízumról, mondjuk öt nap múlva visszatérünk rá. Azért érdekes kérdés ez, mert ugyan mindenhol lehet vízumot hosszabbíttatni, de vannak helyek, ahol érdemesebb, mert már van benne rutinjuk, így nem fognak három napig ülni rajta, meg aztán az se mindegy, hogy aki csinálja, az mennyire utálatos alak, mert tőle függ, hogy mennyi időre ad.
Ha már így itt maradtunk, elmentünk a Turista Információs irodába, megkérdezni, hogy mikor mennek a buszok. Itt rögtön át is szerveztük a programot a bőbeszédű bácsi tanácsai alapján, aki vízumhosszabbítással kapcsolatban azt mondta, hogy nem is adhatnak hosszabbítást, csak ha már öt napot itt töltöttünk, valamint hogy Erzurumban hülyék vannak a konzulátuson, mert hogy lehet Iránba 7 napra vízumot adni, mikor olyan nagy az ország, hogy mindig hülye példákkal kell érzékeltetni. Például ugye, ha ráraknánk Európára, akkor letakarná Párizst és Athént is. Mindenesetre én azt javasolnám, hogy azért ne rakjuk rá.
Ezután ettünk is, amiről nem szoktunk regélni, mert egyikünk sem egy gourmet, de ma olyat ettünk, ami otthon nincs. Birkaagyas szendvicset. Azt tudom róla mondani, hogy a birka agya teljesen haszontalan, amíg a birka koponyájában van, mint az közismert. Miután kiveszik onnan, pont annyira hasznos. Állagra viszonylag undorító, ízre viszont olyan, mintha tojásfehérjét zsírral felvernénk, de nem túl habosra. Az sem segít rajta, hogy amíg a polcon csábítja a vevőt, szép sárgára sáfrányozzák.
Az iráni konyhát egyébként szokták dicsérni, de nem nagyon értem, hogy miért, biztos vendégeskedni kell egy iráni családnál a megfejtéshez. Mi örülünk, ha nem halunk éhen a következő 3 hétben.
Délután meglátogattuk a tabrizi bazárt, ami igen nevezetes az országban, egyrészt, mert itt lehet kapni a környék híres szőnyegeit (és mogyoróját), másrészt mert rohadt nagy. Az útikönyv szerint 7 km2, de minden angolszász könyv metrikus információit erős fenntartásokkal kezelem, mert mi fogalma lehet egy olyan embernek a négyzetkilométerről, aki font per négyzethüvelykkel, meg köblábbal számol. Ugye, és az igazán beteg dolgok még nem is ezek, hanem amikor arról van szó, hogy 32 font/négyzethüvelykes nyomású, 17 köbláb, 1239 BTU fűtőértékű gázzal hány imperial gallon vizet lehet felmelegíteni 40-ről 120 °F-re? És mi volt az angol kisfiú ellenérve a metrikus rendszerrel szemben? Nincs benne semmi logika!
Vissza a bazárhoz. nem olyan, mint az isztambuli, kivéve, hogy szép téglás boltívek alatt rengeteg bolt van. Ez tényleg azért van, hogy a helyieknek eladják a kereskedők azokat a dolgokat, amiket nap, mint nap használnak, valamint szőnyeget. Ahogy évszázadok óta, most is tematikusan van elrendezve minden. Van cipő részleg, ruha részleg, nagyon sok szőnyeg részleg - mert az még rendesen alá is van bontva minőség, meg méret szerint -, gyümölcs, szerszám, meg minden amit el lehet képzelni, csak legyen ember, aki megtalálja. Nekünk először is inget kellett találni, mivel az egyik ingem még Törökországban hősi halált halt és a válla szétfoszlott, mikor az ágyamra vetettem magam. A leginkább dühítő az volt az esetben, hogy még teljesen tiszta volt, ami kincs, így utazás közben. Mérges is lettem, és másnap is felvettem szakadtan. Azóta is hámlik a vállam egy foltban, de nem én vagyok az egyetlen a világon, aki így járt.
A másik csapás az tegnap történt, mikor egy másik ingem hasonlóan járt, szóval pótolni kellett a felszerelést. Gazdagabb lettem egy szép barna kockás inggel.
G kicsit később séta közben kiszakította a nadrágját egy kiálló betonvassal. Nem mintha építkezéseken sétálnánk, de Iránban bárhonnan kiállhat egy betonvas. Ez egy virágtartóból állt ki egyébként.
Szóval visszamentünk a bazárba és vettünk cérnát, mert készletünkben csak fekete volt és visszamentünk a szállodába javítani. Bármilyen hihetetlen, én varrtam meg a nadrágot és az inget is. Nem is lett rossz, bár azt hiszem egyikünk nagymamája se írná alá az alkotásomat.
Utolsó kommentek