Tiny Little Big Thing

A "Hova mentek?" kérdésen kívül a másik, amit feltesznek az emberek:"Mit visztek, egy hátizsákot és kész?" Hát, nagyjából igen. Fejenként egy nagy hátizsák, meg egy kicsi, amiben a napi cuccok, valamint a fényképező vannak. De hogy konkrétan mit viszünk? Van egy kupac már a szobában, de holnap rakjuk be a hátizsákba, vagy nem. Az utolsó pillanatban mindig rájön az ember, hogy erre, vagy arra biztos nem lesz szükség. Persze lenne, csak nem annyira, hogy az ember cipelje. Amit tervezünk vinni, az sokkal kevesebb, mint sokan gondolnák.

Zoknik és társaik, fejenkét kb. 5 garnitúra. Nadrágból kettő, egy pulcsi, kalap nap ellen, néhány ing, kabát, sapka, kesztyű, mert a hegyekben néha meglepődik az ember, és ezzel a ruházkodás része ki is fújt.

Lesz velünk egy korábban emlegetett netbook, amire a képeket szeretnénk töltögetni, valamint két fényképező, amiről töltögetnénk. Egy 350D és egy 5DMkII, meg három objektív, rengeteg töltő, mert mindenhez más akkumulátor kell, és rengeteg drót, mert abból is mindenhez más kell. Lesz egy GPS, hogy tudjuk hol jártunk. A biztonság kedvéért egy backup HDD, mert minden elromolhat.

Bakancsot is viszünk, én más cipőt nem is, G hoz szandált, de én azt utálom. Az első méteren biztos belerúgnék valamibe, hogy rondán felhajoljon a körmöm a nagylábujjamon és vérezzen, ami egyrészt fáj, másrészt roppant fertőzésveszélyes.

Egy kisebb gyógyszertárat is viszünk, ami nagyjából háromféle gyógyszert tartalmaz. Hasmenés ellenit, féreg ellenit és atomvillanás erejű antibiotikumot. Remélem mind felesleges lesz. Van a kupacban ragtapasz is, mit lehet tudni, valaki elesik, milyen jó az. Eddig sose volt rá szükségünk, kivéve mikor egy német turistanő esett orra pont előttünk. Le volt nyűgözve, hogy mire feltápászkodott, már adtuk is a ragtapaszt. Szóval ez már csak a magyar imázs javitása miatt is kell.

Kulacs. Egy 1,5 literes Sigg palack képviseli a vízszállítás eszköztárát. Régebben mindig többet vittünk, aminek sok értelme nem volt, mert ahol lehet megtölti az ember, aztán cipeli a sok vizet, de a készlet soha nem megy két liter alá.

Pár méter spárga. Ez az, ami soha nincs, és mindig kéne. Utazási túlélőcsomagba kell. Rambókést botra rögzíthet vele az ember, hogy vaddisznót ejtsen el, a dzsungelban meg lehet fojtani csendben az ellenséget, botlózsinóros riasztórendszert lehet kiépíteni tigrisek ellen, mi speciel teregetni szoktunk rá.

Mosóport nem viszünk. Majd veszünk valahol, ha nem, akkor ideiglenesen tusfürdővel is lehet mosni, bár a ruhák szépen megkeményednek tőle gyűrött formában.

Tisztasági csomagban a klasszikus fogkefe, fogkrém, tusfürdő mellé jön még deostift, hogy a büdösség elkerüléssének illúzióját fenntartsuk, valamit nyilván törölköző, borotva, papucs. És ami fontos, WC papír, mert ha valami tuti, akkor az a WC papír szükségessége.

Lesz nálunk hálózsák is, mert nem biztos, hogy az általunk preferált árfekvésű úgynevezett "hotelekben" olyan az ágynemű, hogy belefeküdnénk. Valószínűleg hamarosan a hálózsák is hasonló lesz, de az mégiscsak saját, úgy meg egészen más.

És ha valami hiányozni fog, azt hajlítunk lemezből, svájcibicskával megcsináljuk konzervdobozból, meg botokból. (És ami teljesen agyament: egy kisebb fodrászat berendezése. Nem részletezem, majd lesz kép.)

Útikönyvek: Jelenleg Törökország, Irán, Pakisztán és Kína. Ez az állomány országonként csökkenni fog.

A szervezésnek egy oldal hosszú listával ugrottunk neki, amiről gyorsan fogytak a tételek, de valahogy a legfontosabb pontokat sehogy nem tudtuk kihúzni, ami okozott némi álmatlanságot. Ilyen volt például a pakisztáni vízum. Első körben a  Követségen megtudtuk, hogy csak hétfőn és szerdán 10-12 között lehet beadni a kérelmet és csak személyesen. A következő szerdán aztán megtudtam, hogy a személyesen azt jelenti, hogy tényleg mindkettőnknek meg kell jelenni. Riadóztattam G-t, hogy dobjon el mindent, és irány a budai hegyvidék. Még csak a Moszkva térnél tartott, mikor hívtam, hogy ne rohanjon, fejlemények vannak. Történetesen az, hogy közben beszéltem az illetékessel, akinek nagyon nem tetszett az ötlet, hogy csak úgy átvágunk az országon. Kikötötten, hogy csak akkor ad vízumot, ha repülővel lépünk be az országba Karachinál, vagy Islamabadnál.

A Követségről azonnal a Vistába mentem, - mert nem vagyunk azért olyanok, akik könnyen feladják - és lefoglaltam egy repjegyet a Teherán és Karachi közti szakaszra. Szegény lány a pult mögött kicsit megzavarodott, mikor ledaráltam neki, hogy Teherán-Karachi, vagy Teherán-Islamabad jegy érdekelne. Mikor sorolta a jegyárakat, miszerint 180.000, 190.000, éreztem némi szorítást a mellkasomban, de aztán mondta, hogy Teheránba is kb. ennyi. Mondom: hohó! Félreértésben vagyunk! Miután tisztáztuk, hogy létezik olyan ember, aki Teheránból akar Karachiba repülni, mindjárt talált is sokkal olcsóbbat.  Később persze átgondoltuk ezt az egészet, és inkább shirazi indulásra módosítottunk.

Közben az idő szorítása és a rokonlátogatások halaszthatatlansága miatt beadtuk az útleveleinket a Kínai Nagykövetségre, hogy történjen valami. Történt is, de ezt már írtam.

A következő szabad hétfőnkön újra fogaskerekűre pattantunk, felszerelve repjeggyel, szállásfoglalással, útvonaltervvel, vízumigénylő lappal. Szinte már ismerősként köszöntöttek a Követségen. A titkárságon a hölgy csak annyit mondott: nem gondoltam, hogy visszajönnek. Mondtam már, hogy nem adjuk fel könnyen? Hamar előkerült az illetékes is, akinek a beosztását nem ismerjük, de nagyon haptákban állt neki mindenki, szúrós szemekel végignézte a papírokat, friss kínai vízumunkat, repjegyünket, és szerintem magában kicsit mosolygott is, majd megkérdezte: Akkor 30 napra kell? És aláírta a papírt. Még lepengettük a titkárságon a vízumdíjat, ahol a hölgy kicsit értetlenül nézett ránk, miért is akar valaki turistaként Pakisztánba menni, de egy héttel később már be is volt ragasztva a vízum. Akkor már tényleg elhittem, hogy megvan.

Szóval a Pakisztáni Nagykövetség kicsit átrajzolta az útvonalat, de mindegy, így se rossz! Busz helyett tehát Shirazból repülővel megyünk Karachiba, ami viszont eddig nem szerepelt a terveink között. Az volt a terv, hogy ezen az úton nem lesznek határidők, ehhez képest indulás előtt már kettőt sikerült begyűjteni. A repjegy miatt adott időre Shirazba kell érnünk, és július 10-ig be kell lépnünk Kínába. Egyik sem egy nagy megszorítás, de azért namánne!

Továbbá felhívott egy barátom, hogy megérkezett az általa rendelt akkumulátor a fényképezőmhöz. Ez nem tűnik nagy dolognak, de ezt a típust nem lehet kapni. Nem csak itt, de máshol sem. Az Amazonon két hónapig vártam rá, de nem érkezett meg, ez a megrendelés is hónapokkal ezelőtti. Nem azt mondom, hogy élet-halál kérdés egy akku, de egy darabbal nekiindulni kicsit idegesítő.

És mielőtt még elfelejteném, a startvonalat május másodikára rajzoltuk be. Vonat helyett végül busszal megyünk Szófiáig, aztán onnan meg majd valahogy tovább.