G hajnali tíz körül kipiszkált az ágyból, hogy most már menjünk enni. Nem tudom, meddig tudtam volna még aludni. Hajnali fél háromkor ugyanis tahó vendégek érkeztek. Azzal kezdték, hogy addig hellóztak, míg valaki elő nem került a recepcióról. A probléma ezzel csak az, hogy a szállásunk egy bambuszbungaló, természetesen nyitott ablakokkal. Miután kaptak ők is helyet, még háromig óbégattak. Különösen az egyik lány üvöltött, biztos nagyot hall. Erős volt bennem a késztetés, hogy amolyan Amerikai História X jelenetként alsógatyában és bakancsban kimegyek és felkérem őket, hogy takarodjanak be az ólaikba és kussoljanak. Természetesen a lustaságom és a körülmények, mint izomszegény testalkatom, megakadályozták a látványos akciót.
Mivel a vacsora aránylag szar és aránylag drága volt, továbbá G-nél emésztőrendszeri problémákat, konkrétan fosást eredményezett, kerestünk valami útszéli kifőzdét, ahol pont olyan szar kaját ettünk, de legalább olcsón. A jelentős zsírtartalmat meg úgyis felégetjük pillanatok alatt.
Gyalog indultunk el a Kwai folyó hídja felé, miközben vidáman fütyültem a film zenéjét. G nem látta, felesleges volt strapálnom magam.
A híd persze nem olyan, mint ami a filmben van, de ezt már tudtuk előre. Azt viszont nem, hogy milyen kicsi. Mindenesetre átsétáltunk rajta, ami nem is olyan egyszerű, mert sok a turista, és gyalog csak a sínek között lehet menni, ami elég keskeny, tekintve, hogy a nyomtáv csak egy méteres. Utána benéztünk a szomszédos múzeumba is. Hát, van egy másik múzeum is a városban, azt kellett volna választani, azt hiszem. Itt kupacokban állt minden, ami köthető volt bármilyen háborúhoz, vagy a korszakhoz. Hogy a szépségkirálynők hogy kerültek az egyik terem falára, az rejtély. Szóval sok rozsdás kacatot láttunk, meg néhány szobrot a kor vezető politikusairól. Hogy Albert Einstein hogy került közéjük, azt nem tudom, és azt sem, hogy miért zöld mindegyik szobor az arca. Ha jól tudom, akkor a II. világháborút nem zombik vívták.
Megnéztük a környék katonai temetői közül az egyiket. Szomorú látni a sok fejfát, ami alatt valójában nincs senki. A feliratokon csupa fiatal, zömében harminc alatti ember neve szerepel. Mi értelme ennek az egésznek? Néha a lemmingeket többre tartom az embereknél. Pont annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a szállásunkra, ahol G átöltözött, mert a Tigris templom meglátogatása megfelelő ruházatot kíván. Egészen pontosan olyat, ami nem piros, vagy narancssárga, esetleg rózsaszín, és persze megfelel egy templom előírásainak is.
Kettőkor aztán másik pár emberrel felpattantunk egy pickupra, ami kiszállított a negyven kilométerre lévő helyre. Elsőként aztán megvágtak egy jelentősebb összegre belépő címén, aztán már rohantunk is a tigrisekhez. Az út mellett bambán bámult ránk néhány szarvas, de nem tudtak lekötni.
Elsőként a tigris kanyont látogattuk meg, ahol viszonylag biztonságos hosszúságú láncok (egy méter) végén heverésztek a tigrisek. Természetesen így sem lehetett csak úgy közéjük sétálni. Mindegyik mellett állt egy gondozó, az embereket meg kézenfogva vezették a tigrisekhez. Hátulról megközelítve meg lehetett simogatni őket. Fotózásra is volt lehetőség, mondták, hogy ők csinálnak fotót az én gépemmel rólam, mindezt ezer bahtért. Ajánlat szinten maradt a dolog. Először bementem én megvakargatni a lusta dögöket, aztán G. Kintről prímán lehetett fotózni, csak hát nagy volt a tömeg, valaki mindig besétált elém.
Innen felmentünk a park másik részébe, ahol szerzetesek felügyelete alatt fiatal tigrisek heverésztek itt-ott. Róluk aztán annyi képet csinálhatott az ember, amennyit akart, mellettük állva, ülve, vakargatva, mindezt ingyen.
A program másról tulajdonképpen nem is szólt. Négy felé aztán az összes jószágot visszavitték a ketrecébe, mi meg mehettünk haza.
Maga a Tigris templom úgy alakult ki, hogy egy kolostor befogadott egy elkobzott tigrist, aztán a többi meg csak úgy jött. Nem tudom összesen hány állatot gondoznak, de mi láttunk legalább húszat. Mint látványosság tulajdonképpen egy turistacsapda, természetvédelmi szempontból sem hiszem, hogy nagy értéket képviselne, bár állítólag arra gyűjtenek, hogy a tigriseket visszavihessék az erdőbe, amit először meg kell venni. Fene tudja, hogy mi lesz a vége. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen közelségből nem lehet máshol tigriseket látni, ha az ember nem cirkuszban dolgozik. Erre az élményre pedig szükség van ahhoz, hogy az emberek megtapasztalják azokat az állatokat, amiket meg kellene menteni. Bár a tigrisek megmentésében tulajdonképpen nem is a tigris a legfontosabb, hanem maga az élőhely. Azzal, hogy a tigriseknek életteret biztosítanak a vadonban, megmenthetnek millió más, kevésbé ikonikus külsővel megáldott fajt is.
Utolsó kommentek