Olyan régen keltünk már korán, szinte már hiányzott. Na jó, egyáltalán nem hiányzott, de menni kellett a nemzeti parkba! Egy gyors reggelire még volt időnk szerencsére. Igazából lett volna idő hosszabb reggelire is, de a sonkás szendvics, amit rendeltünk, annyira kicsit volt, hogy pár másodpercnél tovább képtelenség lett volna nyammogni rajta.
Most nemcsak ketten alkottuk a csoportot, jött velünk egy kanadai pár, egy lány, akiről semmit nem tudtunk meg, meg egy házaspár, akik Angliában élnek ugyan, de a srác német, a lány meg Sri Lanka-i, és az öt hónapos gyerekük.
Elsőre egy kicsit vad dolognak tűnik egy ilyen kicsi gyerekkel utazni, még vadabbnak kirándulni a dzsungelben, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a gyereket nem zaklatja fel különösebben az, hogy nem egy gyerekágyban fekszik egész nap.
Pickuppal vittek el a Khai Yai Nemzeti Park központjáig, ahol rögtön kaptunk fél órát, hogy megnézzük a látogatóközpontot a gyermeteg módon kitömött tigriseivel, meg a benne lévő szuvenírbolttal. Inkább elindultunk a gyermekes párossal (Holger és Natasha, plusz Sören apára felkötve) egy ösvényen, ami állítólag egy vízeséshez vezet. Komoly dzsungelharcra nem kell gondolni, lebetonozott út volt. Összesen tíz percet sétáltunk csak, addigra beláttuk, hogy nincs időnk elmenni a vízesésig meg vissza. Így csak addig a fáig mentünk el, ahonnan egy gibbont hallottunk dumálni. A távolból egy másik válaszolt neki. Lehet, hogy hülyén hangzik azt mondani erre, hogy beszélgettek, de nem tudom másképp értelmezni azt, amit csináltak. Először az egyik dumált, majd ahogy befejezte, jött a válasz, de soha nem vágtak egymás szavába.
Jópofa állatok a gibbonok. Ők azok, akiknek olyan borzasztó hosszú kezük van, hogy nem tudnának hazajönni bevásárlószatyorral. Persze elég ritkán szaladnak le a sarki boltba, a fákon való közlekedésnél viszont kimondottan előnyös. Valószínűleg a BKV-n sem lenne rossz az ilyesmi.
Túlzottan nem félnek az embertől, valószínűleg tisztában vannak vele, hogy ilyen kurta és nyeszlett karokkal az életben nem fogunk felmászni, hogy inzultáljuk őket, vagy kölykeiket.
Gibbonokon kívül makákók is élnek a parkban, ők viszont szívesen vesznek részt a talajgyakorlatokban is, nem csak a szertornán. Ők még kevésbé félnek az embertől, sőt egyáltalán nem is tisztelik. Leginkább talán úgy tekintenek ránk, mint valami nagydarab, ostoba, ártalmatlan fejőstehénre. A saját szemszögükből igazuk is van. Ha valamit meg akarnak szerezni, akkor egyszerűen jönnek és elveszik. Szerencsére leginkább a kaja érdekli őket, bár szívesen elvisznek bármit, ami szép fényes, vagy színes és fel tudnak vele mászni biztonságos helyre.
Így járt például egyszer L is még évekkel ezelőtt Lopburiban, mikor csúzlival kellett visszakérni a szemüvegét egy pofátlan egyedtől. Ha tudja az ember, hogy kell kérni, akkor lehet velük beszélni, de ehhez tényleg tudni kell célozni. Szóval kicsit rágottan visszapottyant az a szemüveg is.
Az itteni útszéli majmok is bizonyára nem napozni jöttek ki a padkára, hanem tudják, hogy az arra járó turisták gyakran dobnak valami tápláló Tesco gazdaságos kiflivéget nekik és hát ki az, aki csigák és bogarak után kutat, ha elég üldögélni, és megvárni, amíg felszolgálják a reggelit?
A központ után átfuvaroztak minket az egyik gyalogösvény végéhez, ahol végre bementünk az erdőbe. Hát lehet, hogy ez egy nagyon szuper nemzeti park, de egy kicsit már túl van használva. Az erdőt olyan sűrűn szőtték be a gyalogutak, hogy aljnövényzet már alig maradt. Turista is annyi volt, hogy állandóan egymásba futottak a csoportok. Ha véletlenül éppen nem volt ott senki, és az út forgalma sem hallatszott, akkor kiderült, hogy néma csend uralkodik az erdőben, ami nem túl lelkesítő. Úgy értem, néhány madarat legalább elvárna az ember, ők meg nyilván azt várnák el, hogy ne nyüzsögjenek emberek a fák alatt napi tizenkét órában.
Szóval sok állatot nem láttunk. Hallottunk egy szarvcsőrű madarat, valahol a fák tetején sejteni lehetett egy gibbont, és egyszer egy elefánt is trombitált a bozótban. Vezetőnk segítségével elkezdtük hajkurászni, de nyilván az elefánt sem hülye, hogy megvárjon, szóval néhány piócán kívül semmit nem találunk, utóbbiakat meg kinyírtuk.
Dél körül megérkeztünk a kilátóhoz, de a következő csoporton kívül semmit nem láttunk közeledni. Nyilván a déli hőségben az állatok is valahol pillednek az árnyékban, nem kint rohangálnak a mi örömünkre.
A túra gyaloglós részének ezzel gyakorlatilag vége is volt. Elmentünk ebédelni, közben az út szélén láttunk pár szarvast legelészni. Túlzottan nem félnek ők sem, úgyhogy ebéd után odasétáltam hozzájuk. Nagyjából tíz méterre engedtek közel, aztán visszavonultak az erdőbe.
A délutáni program nagy része a vízesés megtekintéséből állt. Szép hely volt és legalább nem kellett rohanni. A víz nagyjából huszonöt métert esik és egy szép kis tavacskában landol. Sajnos fürdeni nem lehetett, pedig lett volna rá igény. A vízesés felett megértem a tiltást, még valami marha lefolyik.
Innen felautókáztunk a park legmagasabb pontjára, ahonnan semmit nem lehetett látni a párás idő miatt, meg szerintem amúgy sem volt túl érdekes. Visszafelé megálltunk pár helyen, hátha látunk elefántokat, de nem volt egy sem a közelben. Végül az út mellett lelkesedő nagyobb csapatnál mi is megálltunk. A bozótban elefántok vacsoráztak. Látni semmit nem lehetett, csak azt, hogy helyenként mozognak a bokrok. Felmásztam egy fára, hátha látok valamit, de így is csak sejteni lehetett, hogy a húsz méterre rázkódó bozótban egy elefánt van. Pontosabban több elefánt is volt, mind láthatatlan.
A szállásunkon este nagy grillezés volt, jól tele is raktuk magunkat sült hússal, meg legurítottunk pár sört is beszélgetés közben. Legalább jól telt az este, ha már a túra nem volt egy nagy durranás.
Utolsó kommentek