A beszállás sem ment gördülékenyen, mert amíg én a csomagok pakolászásával megbízott fiúnak próbáltam elmagyarázni az alapvető fizikát, miszerint egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú bőrönd akkor sem megy be, ha nagyon akarja, G és az ábécé többi tagja nyelvi nehézségekkel küzdött. A pontatlan kiejtés miatt a jegyellenőrző srác meg volt győződve róla, hogy Kompong Chamba akarunk menni, következésképpen meg akarta győzni őket, hogy ez nem az a busz. Történetesen ebben igaza volt. Rövidesen minden megoldódott és elindulhattunk a Tonle Sap folyó mentén, hogy aztán a célunk előtt pár kilométerrel tartsunk pihenőt. Nyilván senkit nem érdekelt, hogy mi meddig megyünk, nem a végállomásnál akartunk leszállni.

Kompong Chhnangban a járdaszegélyre kipakoltunk, egyből megrohantak a motoros taxik, de egyelőre nem tárgyaltunk velük, hanem elindultam szállást keresni. Sok sikerrel nem jártam, viszont a motorosok egyike nem hagyta magát, és utánam jött meggyőzni, hogy nincs itt olyan sok szállás, mint ahogy az útikönyv mondja. Éppen kezdtem ezt amúgy is belátni és aggódni, hogy érdemes volt-e eljönni, ha egyszer a hajók sem állnak már meg, és a vendégházak is kihaltak.

Felpattantam mögé, és elvitt egy kissé koszlott, de nem túl borzasztó helyre. A szobák megtekintése után abban is megegyeztünk, hogy ő és három kis barátja értünk jönnek egyre, és elvisznek az úszó faluhoz, meg még egyéb helyekre, amikről sok fogalmam nem volt, de nem ellenkeztem, csak azt akartam tudni, hogy hány kilométer motorozást jelent ez, mert nem mindenki lelkes, ha instabil a jármű.

Visszarobogtunk majd négyesben elsétáltunk az amúgy nem túl távoli vendégházhoz, de éppen csak hogy lepakoljuk a cuccainkat, már mentünk is vissza oda, ahol leszálltunk a buszról, mert ott volt egy szimpatikus étterem.

Ebéd után a piacra mentünk, mert az van mindenhol, és általában érdekes szokott lenni, még akkor is, ha viszonylag egyformák. Ezzel el is telt az idő, mehettünk a motorosainkért, akik pontosan felvonultak az elszállításunkra.

Lassan, nagyon óvatosan gurultunk a folyópart felé egy olyan falun keresztül, amit két hónapja még csónakkal kellett volna meglátogatnunk. Motorosaink direkt elkerülték a főutat, tudták, hogy ez érdekesebb számunkra, mint villámgyorsan megtenni azt a pár kilométert.

A parton két csónakost is kerítettek, akik egy órás sétacsónakázásra vittek a rozzant lélekvesztőiket. A falu egyáltalán nem volt turistalátványosság, hanem egy falu, ami a vízen lebeg. Szenzációs élmény volt! A parthoz közelebbi házak ugyan magas cölöpökön álltak, de a távolabbiak csinos utcácskákba rendezve úsztak. Evezős asszonyunk láthatólag ismert mindenkit, mindenkivel váltott pár szót menet közben. Minket ugyan nem ismert senki, ennek ellenére minden gyerek vadul integetett és hellózott. A házak igen változatosak voltak. Volt olyan, amelyiknek az alapját egy csónak adta, ami mellé két nagy köteg bambuszt raktak, hogy a tetejére rakott házat fenn-, illetve egyensúlyban tartsa. Volt olyan, amelyik csak bambuszkötegeken úszott. Némelyik alatt betontartályok voltak, vagy csak egy beton hajótest. A felépítmény is változatos volt. Leggyakoribb a faház volt, változatos állapotban, de akadt pálmalevélből készült kunyhó és bádoglemez-házikó is, meg természetesen ezeknek a kombinációja. A kialakítás viszont elég egységes volt. A ház hátsó része zárt volt, ami előtt egy nyitott oldalú szoba volt, ahol azt hiszem a napi élet folyt. Általában itt volt a tévé, sok helyen a falba építve, alatta DVD-lejátszóval. Ennek a szobának az első fala hiányzott, vagy csak egy rács, esetleg korlát volt, valószínűleg azért, hogy távol tartsa a kisgyerekeket a víztől. Ezen kívül volt még egy terasz is, ahova a csónakból kiléphettek. Természetesen elmaradhatatlan tartozék volt a függőágy a teraszon, és a hosszú pózna tetejére szerelt tévéantenna.

Azok a ház-, vagy csónaktartások, amik nincsenek ellátva árammal, este csak diszkréten akkumulátorról üzemelnek, akárcsak a szárazföldön. Ahogy régen mi hordtuk töltetni a szódás üveget, úgy hordják ők töltetni az akkut. A töltőállomásokon mindenhol van egy nagy aggregátor, amiből, mint egy pókháló, jön a sok drót, körülötte meg az akkuk.

A szomszédba való átszaladás természetesen nem olyan egyszerű, mint egy normál faluban, csónak kell hozzá. A gyerekek ezt egyszerűen megoldják, beleülnek a család legnagyobb lavórjába, és kézzel áteveznek. Persze van ennél szofisztikáltabb megoldás, mint például az, amikor a lavórt egy megfelelő méretű gumibelsőbe rakják.

Az órás csónakázás után motoros vezérünk felvetette, hogy megnézhetjük a szomszédos falut is, ha akarjuk. Akartuk. Ehhez csak el kellett sétálni a párszáz métert, a másik csónakkikötőig. Közben útba ejtettük a hajókikötőt, meg a halpiacot is.

Befizettünk egy újabb egy órás csónakázásra. A teknők, amikkel vittek, most sem voltak túl bizalomgerjesztők, de láttunk néhányat, amiből menet közben elég tempósan meregették ki a vizet, azoknál azért jobbak voltak. A csónak meglehetősen lapos volt, és az egészet fedélzet borította, amire sámli jellegű dolgokat raktak, hogy azon ülhessünk. Igazából csak jelképes ülőkének lehetett tekinteni ezeket a dolgokat, mert nem voltak magasabbak öt centinél. Ezeken kushadtunk míg az evezős állva evezett.

Ez a falu is olyan volt, mint az előző, de egy kicsit kevesebb volt az élet. Úgy tűnt, hogy a lakosság nagy része muzulmán, ugyanis a falu szélén nyurga lábakon állt egy szép fehér betonkocka, kupolával a tetején, azon meg egy félhold. Furcsa volt mecsetet látni a víz felett.

Elhaladtunk egy halválogató üzem mellett is. A kifogott halakat villámgyorsan, kézzel válogatták szét fajonként és pakolták tartókba, amik a hajó mellett úsztak.

A csónakázás után újra motorra pattantunk. Mindig figyelni kell, mert mindenhol motoros taxik ajánlkoznak, nem könnyű megtalálni, hogy ki az, akivel érkeztünk. Rendszeresen előfordul, hogy nem ismerjük meg az illetőt, számunkra olyan egyformák. Szerencsére ők megismernek minket. Ezért sem célszerű például előre fizetni, így nagyobb a motivációjuk.

Újabb lábakon álló falvakon keresztül visszagurultunk a városba, majd tovább a rizsföldek között. Egy fazekasműhelynél álltunk meg, ahol éppen tűzhelyeket gyártottak sorozatban. Ezek tulajdonképpen egy vödörbe épített agyagedények, amikben tüzet lehet rakni, és a tetejükön megáll a lábos.

Motorosaink szépen el is magyarázták, hogy hogyan és miből csinálják. Ugyan volt bolt is, nem próbáltak beterelni, mi azért bementünk. E agya azonnal kiadta, hogy új cukortartó kell otthonra, mert a régi eltört. Ki is néztünk egy alkalmas edényt, de túl kicsi volt. Mondák, hogy nem probléma, van másik bolt, ott biztos lesz. A következő műhelyben kerek fenekű főzőedényeket csinált egy fiatal- és egy öregasszony. A technológia elég meglepő volt. Az edény száját úgy tűnik, hogy korongozással alakították ki, de onnantól lefelé csak egy elnagyolt agyagcső volt. Ezt a félkész terméket aztán egy magas tuskóra állította a fiatalasszony, - aki egyébként egy kismama volt -, belenyúlt, kívülről meg egy falappal paskolni kezdte. Ahogy körbejárt, szépen kihasasodott az edény, de alja ettől még nem lett, az az öreg néni feladata volt. A továbbra is félkész edényeket lerakták száradni, de úgy, hogy a befejezetlen alját becsomagolták, hogy nedves maradjon. Így mikor a néni fejjel lefelé az ölébe vette őket, a szájuk már nem nyomódott el. A paskolásos módszerrel dolgozott ő is. Először a kezét, végül egy fadarabot használva ellendarabnak. Addig ütögette az agyagot, míg a kezdetben arasznyi lyukat szépen be nem dolgozta. Akkor szépen simára törölte és mehetett is száradni. A kiégetést nem bonyolították el, a cuccot egy rizspelyvahalomba rakták, amit aztán begyújtottak.

A bolt is meglett, abban meg az ideális cukortartó. Pont olyan, mint a nagy főzőedények, csak kicsi.

A fazekasoktól egy szórakozóhelyre mentünk kipróbálni a pálmasört. A földek szélén kis kunyhók álltak, azokban telepedtünk le, rövidesen hoztak is egy kis vödörnyi pálmasört, alaposan túlbecsülve a képességeinket és a szesz minőségét. L megivott majdnem három pohárral, én eggyel is alig tudtam megbirkózni. Az élmény talán leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember nem akarja a vállalati bulin lehányni a főnök Gucci öltönyét, ezért inkább visszanyeli a cuccot. Talán annyival volt rosszabb, hogy ennek még az eredete is ismeretlen volt. Kaptunk mellé egy kis szárított halból készült valamit, ami viszont finom volt.

A tapasztalatgyűjtés után még felmentünk egy közeli dombra, hogy megnézzük a naplementét, de két okból sem láttuk. Egyrészt a fák mindent eltakartak, másrészt későn értünk oda. A programból már csak a visszaút volt hátra, meg a sör a végén. Rendes sör.