A jegyirodában azt ígérték, hogy hét húszkor felvesz minket egy busz, ami a buszállomásra visz, hogy a nyolcas busszal Phnom Pehhbe menjünk. Természetesen nyolc előtt öt perccel még nyoma sem volt, úgyhogy elindultam a jegyirodába megérdeklődni, hogy mégis mi van. Abban a pillanatban megérkezett, de szerencsére láttam, futhattam vissza. Végül a buszunk fél kilenckor indult el. VIP busz volt, ami azt jelenti, hogy egy kicsit drágább, de elvileg sokkal jobb. Sok összehasonlítási alapunk nincs, tény, hogy kaptunk vizet, meg hányós zacskót. Volt a buszon, aki használta az utóbbit is, pedig kőkemény alföldön haladtunk, nyílegyenes úton. Sok minden nem történt, egy pihenőnél találkoztunk az első sültpók-árussal, aki természetesen egyéb rovarokat is árult, de azok már nem hatottak az újdonság erejével, ellenben az arasznyi pókokkal. Volt bambuszban sült rizs is, amiből mertünk venni, de nem kellett volna, mert nem volt finom, így én ettem meg az egészet.
Phnom Penhben a városközpontban raktak le. Azonnal megrohanták a buszt a tuk-tukosok. Annyira nyomultak, hogy senki nem tudott leszállni, és a hátizsákokra is figyelni kellett, mert vitték volna azonnal a járgányukba. Mivel a sarkot kiszúrtuk az első vendégházat, nem akartunk még furikázni is olyan sofőrökkel, akiknek fogalma sincs hova akarunk menni. Kivettünk két viszonylag tiszta, viszonylag lerobbant szobát és azonnal a thai követségre mentünk, mivel új vízumra van szükségünk, és újabban Poipetben nem állítanak ki vízumot. Nem ért túl nagy meglepetésként, hogy már csak a kész vízumok kiadását végezték, vízumigény-felvétel csak délelőtt van. Azért kértünk négy igénylőlapot és megkérdeztük, hogy mennyi időt vesz igénybe a dolog. Meglepődtünk, hogy négy napot. Mit szöszölnek ennyit, ha egyszer a reptéren, meg a legtöbb határon érkezéskor beütik ingyen?
Gyalog indultunk vissza, közben megtekinthettük a laoszi küldöttség érkezését, meg azt, hogy erősen süt a nap. Szóval a hőmérséklet, a távolság, és a királyi palota nyitva tartásának szinergens hatására mégiscsak megalkudtunk egy tuk-tukra. Szép Barbierózsaszín példányt sikerült szereznünk.
A beugrót szépen felemelték, viszont szabad a fotózás, pontosabban a legtöbb helyen lehet. A fél palotát természetesen lerombolták a vörös khmerek, amit meg nem, azt is csak azért nem, hogy megmutassák, ők igenis vigyáznak a kulturális örökségre. Mondjuk azoknak az épületeknek a tartalma is kicsit megcsappant a pár év őrület alatt. Kíváncsi lennék, hogy miket vittek el, mert azért megmaradt az ember nagyságú kilencven kilós arany Buddha, gyémántokkal kirakva, és az ezüstpadló is. Nem mondom, érdekes ötlet ezüstlapokkal lerakni a padlót, bár sokat kell sikálni, különben befeketedik, meg aztán az öt tonna ezüst sem annyira olcsó.
A Tonle Sap partján ballagtunk visszafelé, mikor lekapcsolt egy forgatócsoport, hogy nyilatkozzunk nekik a békaevésről. Ehhez enni kellett egy sültbékát, és mivel éhesek voltunk, vállalkoztunk a bemutatóra. A béka egyébként nagyon finom volt, de teljesen felesleges volt kisütni az egészet, a combján kívül nincs rajta sok hús. Nem mintha a combjából kijönne egy sonka.
A béka után rendesen is megvacsoráztunk egy indonéz étteremben. Jó csípős volt, bár direkt megkérdeztük, hogy mi mennyire fűszeres és azt választottuk, ami egyáltalán nem volt az. Legalábbis a pincér szerint.
Mielőtt még ledöglöttünk volna a szállodánkban, útleveleket fénymásoltattunk, mert lehet, hogy szükség lesz rá a vízumhoz. Ha már a fénymásoló a piac közelében volt, beugrottunk némi gyümölcsért is. Licsit és passiógyümölcsöt vettünk, bár az utóbbi nevében nem vagyunk igazán biztosak. Mindenesetre finom volt.
Utolsó kommentek