Kicsit emberibb időre állítottuk át a vekkert, hogy aztán nyolckor elinduljunk ismét két tuk-tukkal. Laza hetven kilométer állt előttünk Beng Mealea templomáig, ami kicsit több volt, mint két óra, de határozottan állíthatom, hogy megérte.
Útközben figyelhettük a kambodzsai forgalmat. Szembejött például egy teherautó, több száz használt biciklivel a platón. Fektetve pakolták fel őket, méghozzá szépen kötésben, mint egy kőműves, a plató szintje fölé legalább négy méterrel. Még a plató lenyitott hátulján is bringák voltak. Aztán jött egy motoros konvoj, minden motoron két disznóval. Minden röfi egy bambusz hordágyszerűségen feküdt, hanyatt. Gondolom, ebben a pózban a legkevésbé aktívak, bár így is kalimpáltak a lábaikkal a levegőben. Malacokat is hoztak, de azokat bambuszketrecben, egyszerre vagy ötöt, természetesen szintén motoron. A műanyagárus is motoron hozta a teljes árukészletet, de jött valaki néhány köbméter matraccal is. Egy motoron a hátsó ülésen széles faláda volt, ami alatt újabb dobozok lógtak, az egész rakomány tetején, olyan két méter magasan meg volt még egy utas. Nem tudom milyen egyensúlyérzékük van, de még keresztszél is volt a mutatványhoz.
Beng Mealea egy szép nagy templom, és gyakorlatilag semmilyen felújítási munkát nem végeztek rajta. A dzsungelt ugyan itt is megritkították, hogy látni lehessen valamit, de a fákat meghagyták, akárcsak a templom romos állapotát. Nem olyan egyszerű végigsétálni rajta, mint a legtöbb angkori templomon, mivel sok helyen a ledőlt köveken kell fel-, lemászni. A növények mindenhol keményen küzdenek, hogy átvegyék a hatalmat. Gyökerek hálóznak be szinte mindent. Ép és leomlott falak kövei közt tekeregnek, vagy éppen körbefonják őket. A fekete köveket zöld moha borítja, ha éppen olyan helyen vannak, ahol víz és nap is éri őket. Aztán helyenként meglepetésként teljesen ép folyosókon folytattuk az utunkat, hogy a végén egy ajtón kimászva romokon másszunk fel a falak tetejéig, ahonnan fából ácsolt hidakon, utakon lehetett folytatni a nézelődést. Őrülök, hogy van ilyen templom is, hiszen a több száz közül egyet igazán érdemes volt meghagyni úgy, ahogy rátaláltak az évszázadok után. Kicsit érezhettük, hogy milyen lehetett a dzsungelben belebotlani egy elveszett városba.
Visszafelé ugyanazon az útvonalon jöttünk. Sofőrünknek volt egy nagyszerű módszere a tankban lévő benzinszint megállapítására: ha leáll a motor, akkor elfogyott. A legtöbb esetben persze még elgurult a legközelebbi „benzinkútig”, ami tulajdonképpen bármelyik bolt, amelyik előtt ki van pakolva jó néhány flakon, üveg, vagy kanna benzin, és vett egy literrel. Most nem jött össze a mutatvány, tolni kellett a gépet. A tolásba mondjuk nem szálltunk be, de azért kiszálltunk. Legalább egy kilométert kellett tolnia a motort az első benzines helyig, mi meg sétáltunk utána. Érezte, hogy kicsit gáz a helyzet, amit egy-egy üveg víz vásárlásával próbált enyhíteni. Az egyiket elfogadtuk a nagy unszolásra, a másikat ő itta meg, úgyis nagyobb szüksége volt rá.
A lányokat utolérve kérdő tekintetekre találtunk, hogy mégis hol jártunk. A sofőrt meg inkább az érdekelte, hogy templomokat néznénk-e még, vagy mennénk vissza a városba. Természetesen nem akartunk még visszamenni, hanem a poros bekötőúton elzötyögtünk a Lolei templomig.
Meglepő, de megint egy teljesen más tervezésű templomot láttunk. Négy téglatorony volt négyzet alakban elrendezve, a szülőknek, illetve a nagyszülőknek ajánlva. Természetesen királyi megrendelésre, mint a legtöbb templom.
Innen Roulos többi templomához mentünk. Természetesen minden templomot nem lehet megnézni, meg nem is igazán érdemes, mert csak beleőrül az ember, ha nem a templomokba, akkor a rohanásba.
Először a távolabbi Bakong templomhoz mentünk, ami szép nagy példány. Mielőtt felmásztunk volna a Meru hegyet szimbolizáló épületre, meg akartunk ebédelni. Az összes éttermes nő megrohant minket az étlapját nyújtogatva, illetve a kezemet húzva. Végül arra szavaztunk, hogy ahhoz megyünk, aki a leggyorsabb volt. Igazából a nyújtogatott étlapok alapján teljesen mindegy volt, hogy hol ülünk le, csak a nyomtatóba rakott papír színében különböztek.
Tele hassal indultunk felfelé a lépcsőkön. A templom tényleg hatalmas, és szépen helyre is van állítva, de gondolom nem is dőlt annyira össze, mert kevésbé összetett szerkezet, mint a tornyokból, csarnokokból álló építmények. Ráadásul nem is olyan meredek, mint némelyik piramisszerű templom. Jó kilátás nyílt a környező területre, meg a templomot körülvevő tipikus khmer tornyokra.
Mire leértünk, már csak egy tuk-tukunk maradt, ugyanis az egyiküknek el kellett mennie, mivel szült az asszony. A történet hihető volt, mert egész nap telefonálgatott, és azt se várta meg, hogy lejöjjünk, esetleg pénzt kapjon, csak elhúzott. Gondolom, jó nagy kínban lehetett, mikor mondtuk, hogy nem mennénk még vissza, hanem megnéznénk a többi templomot.
Az utolsó templom a Preah Ko volt. Ez hat darab ezer éves téglatoronyból áll, amelyek két sorban vannak elrendezve, mint a pöttyök a dobókockán. Néhány díszítő szobrok már elloptak róla, de még így is bámulatos volt. Az ott dolgozó egyik embertől megtudtuk, hogy a helyenként látható díszes stukkó eredeti, és nem is akarják újjal helyettesíteni. Pár helyen azért pótolták a téglákat, de az eredeti technológiát használták, ami kötőanyagként egészen vad dolgokat alkalmazott. A habarcsban például homokon kívül volt pálmacukor, meg egy csomó más anyag is, de a stukkó kötőanyaga is rizs volt.
A srác saját bevallása szerint csak egy melós volt, de jól beszélt angolul és nagyon lelkesen mutatta meg a munkáját. Mondta is, hogy szereti csinálni, de mégis el fog menni pincérnek, mert az jobban fizet. Nem csodálom, havi 140 dollárból még Kambodzsában sem lehet nagyon ugrálni. Elbúcsúztunk tőle, és bemásztunk mind a négyen az egy szem tuk-tukunkba. A szállodához érve természetesen kifizettük az igazoltan távollévőt is, remélem, megkapja a pénzt.
Utolsó kommentek