Csak hogy senki ne gondolja, hogy az élet könnyű: négy harminckor csörgött a vekker. Valahogy mégsem akkora kín a korán kelés, ha az ember azért teszi, hogy megnézze a napkeltét Angkor Watnál. Mi meg ezért tettük.
Tuk-tukosunk is megjelent a megbeszélt időpontban, hogy aztán sokszáz másik turistával együtt, mint a rajzó méhek, a leghíresebb templom felé zümmögjünk a sötétben. A bejáratnál természetesen jegyellenőrzés. A tömeggel együtt végigvonultunk a bejárathoz vezető hídon, ami a templomot körülvevő széles vizesárkon vezetett keresztül. A kapun való bejutás után a tömeg valahogy szépen eloszlott a hatalmas területen. Persze mindenki vadul vakuzta a pár száz méterre álló épületet, ami mögött már kelt a nap, pontosabban még csak vöröslött az ég alja. Nagyon látványos volt. Két srác erre mondta, hogy nem jó, mert mire felkel a nap, addigra teljesen világos van. Nyilván, mire az épület fölé emelkedik, addigra egy óra is eltelik. A tömeg nagyja úgy gondolta, hogy napkelte kipipálva, lehet visszamenni aludni, mi viszont körbejártuk az épületet, végignézve jó néhány méter harci jelenetet a falakon. A tegnapi aprócska templom után most igazán gigászi volt ez az épület, és bár ezen se spóroltak a faragásokkal, ezen a téren közelébe sem ért a Banteay Sreinek.
A nézelődés végére megfelelően eltelt az idő ahhoz, hogy reggelizhessünk egyet, hozott anyagból. Egy kis hazai kolbász, helyi baguette-ben, természetesen előtte egy kis pálinka, majd a végén egy kávé a közeli büfében.
A templom előtt felvett a tuk-tuk, de csak a közeli Angkor Thom déli bejáratáig mentünk. A kapu tetején a jól ismert négy irányba néző arcok, az odavezető híd szélén pedig a tejóceánt köpülő szobrok. A legenda szerint a tejóceánt úgy köpülték, hogy a mondabeli kígyó rátekeredett a köpülőre, a két végét meg a emberek húzták ide-oda, így forgatva a köpülőt.
A kapu túloldalán visszaszálltunk a kordénkba, egy újabb rövid útra, Bayonig.
Bayon egy újabb jellegzetes templom, rengeteg hatalmas kőarccal. Meredek lépcső vezet fel a közepébe, ahonnan jó rálátás nyílik az ötvennégy toronyra, azokon pedig a négy hatalmas arcra. A templom közepén lévő teremben áll egy Buddha szobor, ahol imádkoznak a páran, illetve füstölőt égetnek, miközben kint a turisták hada vadul fotózza egymást. Mindenesetre teljesen más volt, mint az eddigi templomok.
Bayon után pisiszünet, amit L követelt és arra használt, hogy elgyalogoljon a körülbelül egy kilométerre található vécéig, ahelyett, hogy besétált volna dzsungelbe elintézni a dolgot. Mi meg el nem tudtuk képzelni, hogy mi a fene tarthat fél óráig. Végül csak előkerült, és folytathattuk a templomok végiglátogatását.
Angkor Thomon belül a szomszédos Baphuont néztük meg. Mivel éppen felújítják, túl sokat nem lehet bóklászni, inkább csak ránézni. Szép nagy ez is, és megint egy más stílus.
Egyel arrébb a sorban következett Phimeanakas, ami leginkább egy dél-amerikai piramisra hasonlít, négy meredek lépcsővel, amit meg is másztunk. Felfelé még viszonylag egyszerű, lefelé elég rémisztő lenne, ha nem építettek volna egy kevésbé meredek feljárót fából, hogy a reszketeg lábú külföldiek is feljussanak. A lépcső meredeksége egyébként tudatos tervezés eredménye, ezzel is érzékeltetni akarták, hogy nem olyan egyszerű az istenek közelébe kerülni. Történetesen nagyon jól sikerült a szemléltetés, ráadásul lefelé menet azt is érezhetjük milyen egyszerű is a pokolra jutni.
Tovább sétáltunk észak felé az elefánt terasz mentén, megcsodálva a falba faragott hatalmas elefántokat, illetve számtalan domborművet. Nagyon finom, részletes művek voltak, de lehetett látni jónéhányat, amit nem fejeztek be. Volt amelyiknek egyáltalán nem volt még arca, volt, amelyiknek megvolt, de csak nagyjából. Azt hiszem így hétszáz év eltelte után nem valószínű, hogy befejeznék őket. A jelenetekkel dúsan borított fal fölötti teraszon üldögél a Leprás Király. Valójában csak a néphagyomány tartja leprásnak, mivel a szobor ujjai úgy törtek le, mintha egy leprást ábrázolnának. Az eredeti persze már valami múzeumban csücsül, itt csak egy beton másolat van.
Visszabaktattunk a fuvarosunkhoz, és bezsúfolódtunk mind a négyen, mivel a mai kis rövid turnéra elég volt egy tuk-tuk is. Angkor Thomot a keleti, vagyis a Győzelmi kapun hagytuk el. Tulajdonképpen a kapu pont olyan volt, mint a déli, csak itt nem tolongott a sok turista, magunk voltunk. Megálltunk a Chau Say Tevoda és a Thommanon templomoknál is, amik az út két oldalán álltak. Két hasonló épület, de megint egy kicsit más dizájn. Jó állapotban voltak, szépen felújítva, mégis már mentünk volna a Ta Phormhoz. Előtte azonban még megálltunk a Ta Keonál, ami megint egy más stílust képviselt. Hatalmas templom, mint egy piramis, meredek lépcsővel, ami teraszonként visz a csúcsra. Itt már nem volt falépcső, úgyhogy az első terasz után egyedül másztam csak fel az aprócska szentélyhez. A kilátás kitűnő volt, a tornyocskák alatt elterülő erdőre. Lefelé itt is valahogy lassabban, jobban odafigyelve jöttem, mint felfelé.
Újabb pisiszünet, újabb fordulat: L legszebb ékes angolságát előszedve megkérdezett egy poló- és egyéb kacat árust, hogy „Where is the water closet?”. Emberünknek egyből felcsillant a szeme, és lelkesen vezette a hűtőhöz, visszakérdezve, hogy „Big water?”. Angoltudás és angoltudás közt is jelentős különbségek vannak. Nem szabad összezavarni őket nyelvtani szerkezetekkel, meg hasonlókkal. Az ember saját örömére elmormogja a teljes mondatot, a kulcsszavakat erősen megnyomva, és akkor nagy eséllyel sikerrel fog járni.
Ta Phrom előtt, csak hogy fokozzuk az izgalmakat és az élvezeteket, megebédeltünk. Ez a templom is egy emblematikus darab. A dzsungel nagy részét ugyan kiirtották, de a nagy fákat meghagyták, amik a gyökereikkel teljesen körbefonják a romokat. Nem igazán lehet eldönteni, hogy a réseken ki-, bebújó kisebb, és a kívül lefolyó öles gyökerek igazából szétnyomják, vagy összetartják már a köveket. A látvány mindenesetre lenyűgöző. A megfeketedett kövek között tekergőző gyökerek fent aztán hatalmas ezüstös törzsű fákban egyesülnek. Kicsit mintha óriási gyertyák lefolyó viaszát nézni az ember. Már ha tud valaki két méter átmérőjű gyertyát önteni, mert némelyik fa a tövénél volt akkora. Igazi filmdíszlet, mintha nem is lenne igazi, de kopogtathatja az ember, nem polisztirol.
Egy újabb közeli templom következett, a Bentay Kdei. Megint egy új elrendezés. A viszonylag alacsony épületek egy hosszú folyosó mentén helyezkedtek el. Túl sok felújításon nem esett át, nagyon hangulatos kis girbe-gurba oszlopsorai voltak, meg néhány nagy fa is kinőtt a kövek közül. A templommal szemben lévő hatalmas, de helyi viszonyok szerint kicsi vízmedence partján kicsit leültünk, erősen fáradt már a lábunk.
Hazafelé még egy templomnál álltunk meg, a Prasat Kravannál. Megint egy újabb stílus, nem kőből, hanem téglából. A lefelé tartó nap fényében igazán szép volt, ahogy a vizesárokban tükröződött. A több mint ezer éves templomot szépen helyrehozták, bent néhány gyönyörű tégla dombormű látható.
Ezzel sikerült összehozni egy napot, amit reggel ötkor kezdtünk, és este ötkor fejeztünk be. Pontosabban akkor indultunk haza, hogy aztán rögtön felpattanjunk és körülnézzünk a piacon, majd megvacsorázzunk. Este elég könnyen aludtunk el.
Utolsó kommentek