Sawngthaewre pattantunk reggel, hogy kivigyen az ősi fővároshoz. Ez az a járgány, ami tulajdonképpen teherautó, csak vannak rajta padok. Általában pickup néven szoktam emlegetni, mert egyrészt képtelen vagyok megjegyezni a nevét, másrészt ki a fene tudja, mi az a sawngthaew, harmadrészt általában tényleg kisteherautó. Most ez rendes teherautóból faragott példány volt. A kapacitás növelése érdekében a sofőrfülkét a szélvédő felett lenyesték, így ajtó sem maradt, meg tető sem, sőt az egész hátsórész hiányzott. Ezzel lehetőség nyílt még egy keresztben álló pad elhelyezésére, közvetlenül a sofőrasszony mögött. Azt hiszem, ez egyben a motorháztető szerepét is betöltötte. Az esősévszak-álló kivitel miatt a plató fölé tetőt is csinált a szorgos ács, ami átnyúlt a sofőr fölé is. Az ácsmunka egész szép kivitel volt, a padló anyaga pedig első osztályú, göcsmentes keményfa, szerintem teak volt. Az elektromos rendszer kicsit érdekesebb volt, drótok lógtak mindenhol. Nagyrészt az elvágott kocsiszekrényből törtek elő.
A nem túl hosszú út után meg is érkeztünk a régi főváros romjaihoz, ahol az első biciklikölcsönzős azonnal lecsapott ránk, de előbb szerettük volna megtudni, hogy mégis hol vagyunk, így leintettük, mire bosszúból elküldött minket a legtávolabbi bejárathoz, abba az irányba, amerre már nem lehet biciklit szerezni. Hamar rájöttünk, hogy nem ott vagyunk, ahol szeretnénk, úgyhogy visszafordultunk, és szereztünk két bringát a szomszédjából. Sajnos itt is csak a környező országokban annyira megutált kotlókergetők voltak.
Ugyan a lehetőségek határáig emelték az ülést az enyémen, még így is simán leért a földig a lábam. Igazából nem is ez a legnagyobb problémám ezzel a típussal, hanem az, hogy rövid, így a térdem a kormány alatt van, ami szerencsére elég széles, így tudok tekerni anélkül, hogy fordulatonként belerúgnék a jobb, majd a bal kezembe is, de száz méter után fáradtnak érzem magam.
Elsőként a régi város belvárosát néztük meg. Ide annyira nem is kellett volna bicikli, de hát utólag könnyű okosnak lenni. Gondosan mindenhol lezártuk, ahol leszálltunk, pedig biztos, hogy senki nem lopta volna el.
Úgy tűnik, az ország nagyon sokat nem változott az évszázadok alatt, ugyanis itt is csak templomokat, vagyis azok romjait lehetett látni. Azt hiszem, a többi épület kevésbé időtálló anyagból épült, így az archeológia feltalálása előtt elrohadtak.
Ami megmaradt, az persze grandiózus: chedik, avagy sztúpák, - amiket Tibetben csörtennek neveznek -, illetve hatalmas Buddha szobrok és a templomok oszlopai. A templomok közti terület szépen parkosítva van, nyírt fűvel meg virágokkal, ami ugyan nagyon szép, de szerintem nem igazán megy a romokhoz. Egy romvároshoz elvadult mezők, hatalmas, öreg fák kellenek, nem betonozott utak, meg sövény. Rembrandt festményeit sem rakjuk rozsdamentes acél keretbe.
A templomok végigkarikázása után a régi városfalat keresztezve kiléptünk a belvárosból, ami újabb jegyvásárlással járt együtt. Innentől kisebb templomokkal volt telepöttyögetve a táj, viszont elmaradtak a sövények, meg virágágyások, helyette fák között álló romok voltak, néha legelésző tehenekkel, aminek volt hangulata. A templomok valószínűleg pont olyanok voltak, mint manapság. A legtöbből az oszlopok maradtak meg, valamint a hátsó fal, ami előtt a Buddha szobor ült, valamint a szobor egy része. Ezek voltak ugyanis téglából, a többi valószínűleg fa volt.
Kicsit távolabb a táj dimbes-dombosra váltott, és a kor emberei nagy lelkesedéssel építettek minden watot dombra, aminek nem annyira örültünk, mert pokoli meleg volt.
A lelkesedése egyébként is könnyen alábbhagy az embernek. Az első romot még mindenki körbefotózza, a másodiknál még körülnéz, a harmadikat körbebiciklizi, a negyedik mellett már csak lassít. Szóval mire a végére értünk, erősen kémleltük a dombtetőket, hogy érdemes-e felmászni, vagy pont olyan, mint az előző.
Ennek ellenére egyáltalán nem bántuk meg, hogy a hőségben körbebringáztuk a várostól nyugatra eső részeket is. Lett volna még lehetőség a másik három égtáj bejárására is, de azt majd talán akkor nézzük meg, ha ránk tör az olthatatlan vágy a thai templomépítészet korszakainak részletekbe menő megismerésére.
Szóval visszakerekeztünk a kiindulópontunkra, út közben megcsodálva a rengeteg kivasalt kígyót és egy teknőst az úton. Azt hiszem, a teknős evolúciójába nem volt betervezve a gépjárműforgalom.
Visszafelé szintén teherautóval mentünk, de most félúton csatlakozott hozzánk még vagy negyven iskolás, köztük egy kitűnő ladyboy alapanyag. Leplezetlen nőiességgel mozgott a srác, és a nemét illetően csak az egyenruhájához tartozó rövidnadrág adott bizonyosságot.
Utolsó kommentek