Rendkívül puhány módon a szállodánk éttermében reggeliztünk. Már akkor gyanakodni kellett volna, mikor a furcsán Jaffa szörp színű narancslében leülepedve találtuk a rostokat, de nem tettük, így aztán megettük a rántottát, szalonnát, meg hasonló dolgokat, amiket annyira amerikainak ítéltek, hogy belerakjanak egy „amerikai reggelibe”
Közvetlenül ezután visszamentünk a szobánkba összeszedni a cuccainkat, majd ott is maradtunk különböző szintű émelygésekkel a gyomrunkban. G már előtte sem érezte igazán formában magát, úgyhogy már vödröt is bekészített, én csak nem éreztem nagy hangulatot hozzá, hogy bármit is csináljak. Szóval hallgatólagos megegyezéssel hevertünk az ágyunkon egész délelőtt, illetve kora délután. Akkor aztán csak feltápászkodtunk, hogy lehessen valamit írni a mai napról is.
Chiang Mai térképen egész érdekesnek tűnik, van vizesárok az óváros körül, rengeteg templom és hát ebből a kettőből rögtön arra gondol az ember, hogy valami hangulatos régi városról van szó. Ehhez képest tényleg csak ezek vannak, mert a városfal nagyjából eltűnt, a hangulatos ősi városból meg egy faház maradt. Azon történetesen két tábla lóg, az egyik azt mondja, hogy „Century old ancient house”, a másik meg azt, hogy „Dangerous no enter”. Az összes többi épületre meg olyanok vannak írva, hogy étterem, meg masszázs, esetleg kombinálva a kettő, valamint utazási iroda, kizárólag azonos reklámfotókkal, esetleg egy-egy bár. A főutcán egyetlen olyan üzlet sincs, ami a helyi igényeket szolgálná ki. Tudom, mi is turisták vagyunk, jobb lenne ha hallgatnánk, de ha belegondolunk, pár másik turistacélpont kinézetébe, akkor kiderül, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Chiang Maiban sétálgatva hiába forgatja az ember a fejét, nem fog semmit látni Thaiföldből, mert az nincs ott.
Mi a mai program keretében elsétáltunk a női börtönbe, mivel a női börtön lakóitól is lehet masszázst venni, - igaz kicsit drágábban –, de itt még véletlenül sem fordulhat elő az a kellemetlen szituáció, hogy asszonypajtással besétálsz, a lányok meg zavart vigyorral nem tudják, hogy megkérdezhetik-e, hogy szopi-nyalival kéred a masszázst, vagy nélküle. Meg aztán masszázs mindenhol van, de tényleg, ha bárhova belépve kérsz egy thai masszázst, kapni fogsz, női börtön meg csak egy van a városban. Szóval leginkább a második miatt mentünk ide.
A masszázst azok csinálják, akik hat hónapon belül szabadulnak, ezzel egy kis pénzt is keresnek az újrakezdéshez. Gondolom nem ők azok, akik szökni akarnak.
Megkaptuk a hacukát, átöltöztünk, és készen álltunk a nyomkodásra, csavargatásra. Ránk fért már, az elmúlt fél év alatt kicsit megmerevedtek az izmaink.
Két mosolygós gyilkos/sikkasztó/drogcsempész/nem firtattuk jött a meggyötrésünkre. Jó alaposan megtekergették az izületeinket, meghúzkodták az inainkat, megnyomkodták az izmainkat. Nem mondanám, hogy a folyamat minden eleme kellemes lett volna, de mikor végzett az egyik lábammal, akkor határozottan éreztem, hogy most már van egy lábam, a másik meg még mindig vasbeton. Mivel én kaptam a testesebb hölgyet, aki akár a férjével is végezhetett, kimasszírozta belőlem a vasakat, és a cement is engedett. Mikor aztán a gerincem a csavargatásakor hangos recsegés-ropogással válaszolt, akkor mindketten elégedetten nevettek. Amire igazán vágynék, hogy valaki szétszedje, rozsdamarózza, felpolírozza, újrazsírozza és összerakja, de hát nem vagyok terminátor, várnom kell az újjászületésre, vagy a nirvánára.
Testileg felfrissülve átsétáltunk a közeli templomba relaxálni a már korábban emlegetett bölcsességek alatt, illetve beszélgetni valamelyik arra tévedő szerzetessel. A legtöbb templomban van „monk chat”, vagyis beszélgetés a szerzetesekkel. Ők angolt gyakorolnak, a turisták meg megismerik a buddhizmust, feltéve, hogy a szerzetesük előtte már elég sokat gyakorolt másokkal.
Akivel mi kezdtünk beszélni, az nem tudott volna nagyon elmélyedni a teológiai eszmecserékben idegen nyelven, de így is sokat megtudtunk a kolostorbeli életről. Az eléggé közismert, hogy errefelé a szerzetesek nem egy életre vonulnak kolostorba, hanem csak egy időszakra. Barátunk tizenöt éves kora óta él szerzetesként, és még legalább két évig, huszonhét éves koráig marad. Akkor végez ugyanis a főiskolán. Álmai szerint utána Amerikába megy bokszolni. Nem firtattam, hogy mi a véleménye a két év tapasztalat és tizenkét év kihagyás utáni profi karrier esélyeiről. Mindenesetre elárulta, hogy titokban edz egyedül, bár minden sport tilos a szerzeteseknek, hiszen alamizsnán élnek és rendkívül udvariatlan dolog az összekoldult kalóriát szórakozásra fordítani. Ha meglátja valaki, akár rendőr is hívhat, és kirakják a kolostorból.
Később egy barátja is csatlakozott hozzánk, aki ugyan most nem szerzetes, de az volt, és később újra az szeretne lenni, de most közgazdasági tanulmányaira koncentrál. Tőle még több dolgot megtudtunk, bár nem beszélt jobban angolul, de hajlamosabb volt belemenni a mutogatós játékba, ha egy szót nem értett.
Szóval kiderült, hogy mindketten egy nagyon szegény környék, szegény, illetve nagyon szegény falujából származnak. Úgy tűnik, hogy a szerzetesi élet, és az alamizsnagyűjtés egyáltalán nem olyan, mint ahogy az Európából kinéz. Nem arról van szó, hogy lejmolnak, aztán egész nap nem csinálnak semmit, csak meditálnak. Inkább arról van szó, hogy a kilátástalan fiatalok elmennek szerzetesnek, ahol az adományok segítségével iskolába járnak, angolt tanulnak, meg nyilván buddhizmust és szanszkrit nyelvet.
Az élet a kolostorban megfelelően kemény ahhoz, hogy ne vegyék igénybe az ingyen szolgáltatást azok, akik nem szorulnak rá. Ébresztő ötkor, meditáció, majd hatkor alamizsnagyűjtés mezítlábasan a városban. Hétkor reggeli, nyolctól délig tanulás, ebéd, majd tanulás négyig. Hétig szabadidő, onnantól két óra szanszkrit, kilenctől újra szabadidő. Vacsora nincs.
Elbúcsúztunk barátainktól, megjegyezve, hogy szerencsére még nem vagyunk szerzetesek, mert marha éhesek voltunk.
Vacsorára sem ettünk semmi nehezet, leginkább gyümölcsöt, meg én nagy bátran némi sült banánt. Az ananász még mindig isteni, és így, hámozottan véve talán még finomabb.
Utolsó kommentek