Reggel búcsút vettünk kis bungalónktól, hogy újra észak felé forduljunk. Egyébként ez volt az első szállásunk, ahol volt folyóvíz. Úgy értem, a csapból valóban a Mekong vize jött.
Nem keltünk korán, még így is maradt időnk egy reggelire jeges kávéval. A buszjegyet is elintéztük az étteremben, mert a szigeten tulajdonképpen minden vendégház egyben étterem, utazásszervező, mosoda és pénzváltó, vagy amire éppen igény van.
G reményeivel ellentétben a csónak, ami értünk jött, nem lett nagyobb, mint amivel érkeztünk, sőt még kisebb volt. Hosszméretben nagy különbségek nincsenek, szóval a kisebb csak keskenyebbet jelent, ami meg magától értetődően billegősebbet.
Miután bekászálódtunk vagy hatan, nem történt semmi, vártuk a strandpapucsos kapitányt. Aztán mikor megérkezett, kiderült mire vártunk, mert rögtön hozott egy kólásüveg benzint is. Nem is tudom, mi történik, ha a folyó közepén kifogy a benzin, vagy lerobban a motor? Valószínűleg ki lehet simán evickélni a legközelebbi szigetig, - bár igen erős a sodrás – de ha tudja az ember, hogy pár kilométerrel lejjebb egy vízesés van, akkor mindjárt az tűnik valószínűbbnek, hogy nem érnénk partot.
Az elméleteket és a félelmek alapjait szerencsére nem teszteltük, hanem simán kikötöttünk az út végénél, ahol a kerekes járművek találkoznak a hajócsavarosokkal. Nem nevezném kikötőnek, mert igen nagy csúfság lenne egyazon szóval jellemezni ezt a helyet és mondjuk a rotterdami konténerterminált.
Buszok és mikrobuszok már álltak az utcában, de láthatólag senkinek nem volt fogalma, hogy melyik kié, és egyáltalán hova megy, beleértve azokat az embereket is, akik a jegyeket adták el. Nekünk már volt jegyünk, így annak felmutatásával legalább azt megtudhattuk, hogy melyik biztos nem fog elvinni.
Végül a legtávolabbi és legnagyobb lett a miénk. A csomagtartót általában áruszállításra használják, akárcsak a hátsó üléssort, így én is oda hurcoltam hátra a zsákjainkat. Induláskor aztán kiderült, hogy kár volt, a teljes utaslétszám öt főből állt.
Az ötből egy rendkívül mérges volt, hogy egy ilyen buszra került, hiszen szupergyors VIP minibuszra fizetett, bár ő is csak annyit, amennyit mi. Egyébként nem tudom mi volt a gondja, mert a légkondi működött, és amint megtettük azt a néhány kilométert az aszfaltútig, a sofőr a lovak közé csapott.
Szegény lány azt még nem tudta, hogy ahol kirakták végül, az még igencsak messze volt Champasaktól, ha nem is térben, de időben. Ha valaki olyan programot állít össze magának, amiben a délelőtti és a délutáni programot száz kilométer választja el egymástól, annak nem kellene Laoszba jönnie, és határozottan nem kellene fehér pöttyös szoknyában és fehér blúzban tennie ezt.
Lehet látni néha skatulyából előhúzott hátizsákosokat. Számomra örök rejtély, hogyan csinálják. Csak arra tudok gondolni, hogy hetente kapnak otthonról egy komplett felszerelést vákuumcsomagolva, és a régit eldobják.
Pakséban a várostól nem túl messze raktak le. Valamiért ebben a városban kicsit túl sok a buszpályaudvar. A két nagy – roppant praktikusan – a várostól való távolságuk alapján kapta a nevét: hét, illetve nyolc kilométeres, habár logikusabb lenne az északi, illetve déli elnevezés. Minket szerencsére csak valami sehonnain raktak ki, így gyalog indultunk a korábbi szállásunk felé. Út közben belefutottunk egy oly nagyon áhított ATM-be is, rögtön megfejtük. Sajnos a legelterjedtebb BCEL banknál 700.000 kip a limit, ami lehet, hogy néhány helyinek egy havi fizetés, de nálunk azért addig nem tart ki.
A korábban hallott katasztrofális laoszi ATM-ellátottsággal ellentétben nem sokkal később megláttuk az ANZV bank egy automatáját, gondoltuk, annál még nem merült ki a napi limitünk, vettünk ki onnan is. Nagy meglepetésünkre itt 2.000.000 volt a limit, amit ki is használtunk. Legyen Ön is milliomos! Költözzön Laoszba! Vagy Zimbabwébe...
Utolsó kommentek