Reggelivel indítottunk a közeli Lam Caféban, ahol egyúttal Csabával is találkoztunk. Reggeli után visszasétáltunk a szállodánkhoz, hogy felvegyük az előző nap megrendelt motorunkat. A tegnapi fickó helyett egy nő ült a pult mögött és elegánsan bámult ránk, hogy mit akarunk. Ahogy ez lenni szokott, nem indultunk a tervezett időben, mert még egy fél órát várni kellett, mire hozott valaki nekünk egy motort. Túlságosan nem bántuk, mert habár már a reggelivel is egy félórával többet szöszöltünk, mint gondoltuk, az egy órás késés pont arra volt elég, hogy elálljon az eső.
Végre meghozták az automataváltós szörnyünket és besorolhattunk a saigoni forgalomba. Nem mondom, egy élmény Saigonban vezetni, ami a robogók nem hivatalos fővárosa, de lehet, hogy rögtön királysága. Csabát követtük, aki tud motorozni, viszont nincs jogsija. Nekem meg csak az van. Így kerek a világ.
A Saigon folyó deltája felé tartottunk a mangrove mocsarakhoz. Miután a belvárosból kiverekedtük magunkat, a forgalom egy kicsit csökkent. Egyébként annyira nem gáz, mint amilyennek tűnik. A sebesség kicsi, ha már a tömeg nagy, és elég kevés az autó.
A város szélét a kompnál értük el. Pár perc alatt átkeltünk a folyón és a túlparton folytattuk az utat, ami mi már egyáltalán nem emlékeztetett arra, hogy a közelben van egy gigaváros. Lassan az út is elfogyott és ez sokkal rosszabb volt, mint a városi forgalom. Éppen újat építenek helyette, így néha sárban kellett menni, néha a félkész út töltésének peremén, a zúzottkövön, ami nem túl kellemes.
Útközben azért megálltunk néhány helyen. Például egy útszéli standnál, ahol a helyiek is megpihennek néha. Párféle üdítőt lehetett kapni, meg vízi kókuszt. Ennek semmi köze az igazihoz, talán csak az, hogy nagy barna gömb alakú termése van, pontosabban a termések alkotnak nagy barna gömböt. A gyümölcs húsa fehér, némileg takony állagú, és nagyjából ízetlen, úgyhogy kis cukorral szórják meg, hogy édes legyen, és jeget tesznek rá.
Az út mellett - ami újra előkerült az építkezés alól – már mangrove erdők álltak a maguk meglepő gyökérzetével. Ezek kicsit olyanok, mintha az árapály minden egyes fát alámosott volna és most a gyökereiken állnának. Szinte áthatolhatatlan, ha az embernek az a hülye ötlete támadna, hogy be akar menni egy ilyen erdőbe. Pláne, hogy az ár-apály zónában nőnek, tehát ha éppen nem víz van a fák között, akkor mocsár.
Végül elértük a Majom szigetet. Meglepő módon a hely az ott lévő majmokról kapta a nevét. Ketrecben kurkásszák egymást vagy öten, meg a ketrecen kívül vagy ötszázan. Ketrecben van még óriáskígyó, varánusz, meg egy számunkra ismeretlen, medvepofájú mélabús jószág. Ezek a ketrecek elég lehangolóak. A majmoké meg kimondottan olyan, mint egy kis börtön, mivel a rácson kívül ugyanolyan makákók mászkálnak és terrorizálják a látogatókat. Lehet, hogy a különösen rámenőseket zárták be?
Alapvetően a majmok békések és kitérnek az ember útjából, de ha bármi ehetőt sejtenek valakinél, akkor azt elveszik. Nem könyörögnek, csak viszik a cuccot. Néha nemcsak ennivalót, hanem érdekesnek tűnő tárgyakat is: kalapot, szemüveget, fényképezőt. Nem lehet véletlen, hogy az alkalmazottak csúzlival járkálnak. Mi is elkövettük a hibát, hogy a hátizsák kinyitásával túlzottan felizgattuk a fantáziájukat. A fotóscuccom nem annyira vonzotta őket szerencsére, miközben objektívet cseréltem, de Csaba hátizsákját lerántották a sárba, és már vitték is volna a dzsekijét, ha nincs észnél. Így csak sáros lett egy kicsit. És nem ez volt a nap utolsó sarazása.
A mocsár egy része le van kerítve, ott krokodilokat lehet megtekinteni az oszlopokon álló útról. Táblák figyelmeztetnek, hogy „A korláton kihajolni nem javasolt!” Hát igen, a krokodilok közé esni meg kifejezetten ellenjavallt.
El akartunk még menni motorcsónakkal a mangrove erdőben vezető csatornákon csónakázni és megnézni a vietkong bázist, mert természetesen nem hagyhattak ki egy ilyen kitűnő helyet, de sajnos az apály miatt olyan alacsony volt a vízállás, hogy nem mentek a csónakok.
Helyette lemotoroztunk a tengerig, ami már nem volt messze. Az apályra való tekintettel mindenki térdig a vízben gázolva megpróbált fogni valamit. Az sajnos nem terült ki, hogy kagylót gyűjtenek, vagy rákot. Én a másodikra tippelek. Nyeles hálókkal szántották az iszapot, aztán a vízben kiöblögették belőlük az iszapot, hogy láthatóvá váljon, van-e benne más is.
Egy jó kis kókuszos fagyi után elindultunk visszafelé. Egy útszéli kifőzdében és vegyeskereskedésben ebédeltünk, vagy inkább vacsoráztunk. Mikor újra motorra szálltunk, már ment le a nap. Szép volt. Mire elértük az útépítést, addigra tök sötét volt. Közben még az eső is esett egy szakaszon, úgyhogy még nagyobb sárra számíthattunk.
A töltés zúzottköve helyett az épülő út melletti földutat választottuk, hátha jobb lesz. Nem lett. Amellett, hogy zötyögött, még csúszott is a jól felázott agyag. Igazán felemelő érzés volt sötétben ezen motorozni. Meggondolni már nem igen tudtuk magunkat, mert felmenni a töltésre nem lehetett. Tulajdonképpen már túl voltunk a nagyján, mikor lépésben haladva a híg iszap alatt az első kereket elkapta egy mélyedés. Kerék jobbra ment, a motor meg balra. Igazából csak ő esett el, mi állva maradtunk, de a fotóscucc a térdeim közül, platty, beleesett az agyagba. Bevallom, mikor kihúztuk a szmötyiből és láttam, hogy a természet alapvető törvényei szerint azzal a részével esett bele, ami a hátamhoz ér, Isten nevét a számra vettem. Felállítottam a motort, ami viszonylag tiszta maradt és visszaraktam a helyére. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy G lábtartóját lenyissam újra, platty, leesett a másik irányba. Isten nevét bővített jelzős szerkezettel újra számra vettem.
Ekkor már hót mocsok volt az egész motor, mivel a hátizsák összekente, meg én is, mert ugye nehéz megfogni egy agyagcsimbókot anélkül, hogy magunk is sárosak lennénk. Ezt az agyagcsimbókot kellett a továbbiakban a két térdem közt fogni és kikecmeregni az építkezésről.
Végül csak aszfaltot, majd kompot értünk. Ott megnéztük mennyire is lett mocskos a cucc. Megtaláltuk a hátizsákot az agyag alatt. Szerencsére a korábbi eső miatt rá volt húzva a vízálló borítás, de az csak a külső oldalát védte. Mire a szállodához értünk a tokon meg is száradt a sár, simán le lehetett pergetni a nagyját. A többi részen meg egy ronggyal letöröltem amennyire lehetett. A motor állapota miatt nem nagyon idegeskedtek, de aki érte jött azért kipróbálta, hogy működik-e még.
A nagytakarítás után vacsorázni mentünk, ahogy voltunk sárosan. Szállodai szobánk ugyanis már nem volt. Vacsora után elbúcsúztunk Csabától, akinek másnap dolgoznia kellett, és a szállodában vártuk a buszunkat. Tizenegy előtt aztán jött egy motoros, hogy egyesével átvigyen a busz indulási helyére. Komoly ötven métert motoroztunk, egyszerűbb lett volna átsétálni.
Végül csak egy fél óra késéssel indultunk Dalat felé egy roppant elegáns buszon, ami sajnos nem lett kényelmesebb attól, hogy adtak takarót, amire semmi szükség nem lett volna, ha a légkondit nem fagyhalál állásra kapcsolják.
Utolsó kommentek