Reggel a már kipróbált helyünkön reggeliztünk. Ez egy szabvány utcai étkezde, amilyen sok helyen található. Ahhoz képest, hogy a járdán rendezték be, egészen korrekt kis étterem. Az asztalokon ki van rakva az elmaradhatatlan chilliszósz, fogpiszkáló, szalvéta, stb. az asztalok fölé ponyvát is húztak a nap ellen. Persze az asztalok és a székek is gyermekméretűek, de ez így van szinte egész Ázsiában. Valamiért szeretnek kisszéken ülni, de ahhoz meg ugye nem megy a magas asztal. Enni egészen pontosan egyféle dolgot lehet, de ez annyira nem meglepő, az utcán azért mégsem lehet egy komplett konyhát összehozni. Általában apuka süti a húst, anyuka intézi a többit. Teljesen jó leosztás, mert apuka így elvonulhat kicsit távolabb, hogy a füsttel ne zavarja a vendégeket, a felesége meg őt ne zavarja.
Amúgy programunk nem volt a mai napra, de ez egy cseppet sem zavart. A délelőttöt már eltököltük, ki kellett jelentkezni a szobánkból, így strandolásra nem gondoltunk, mert finoman mondva is kellemetlen sós bőrrel egész éjjel utazni. Másrészt előző nap szénné égettem a fejemet, amin nem javított volna még egy kis napozás. Egyébként a helyzet a fejem tetején rosszabb volt, mint gondoltam. Már ennyi idő eltelte után is úgy néztem ki, mint akinek súlyos és borzasztóan gusztustalan bőrbetegsége van.
A tengerparton elindultunk a homokban, csak úgy céltalanul. A strand egyébként nem a világ legjobbja. A homok durva és sajnos a szemét is akad közte. Ráadásul a víz is hirtelen mélyül pár méter után, ami elég sok embert megviccel. Ez a hirtelen mélyülés ugyanis nem csak azt eredményezi, hogy hamar elfogy az ember lába alól a talaj, hanem azt is, hogy a hullámok a part közelében törnek meg, és a víz visszaáramlása is nagyon erőteljes. Ahogy ki is próbáltuk korábban, jól meg tudja forgatni az embert. Simán el tudom képzelni, hogy valaki pánikba esik és belefullad.
Séta közben próbáltuk meglesni a rákokat, akik az egész partot telefurkálták lyukakkal, de nem könnyű, mert már a közeledtünkre azonnal eltűntek a lyukakban. Ha valamelyik elbambult és sikerült meglátnunk, az is olyan tempóban rohant, hogy sokat nem lehetett látni belőle, amúgy is teljesen terepszínűek.
Jó messzire elballagtunk, ahol aztán leültünk egy fatörzsre, és néztük, hogy mit csinálnak a hullámok. Egészen addiktív, mint a tűz bámulása.
Visszafelé a pálmafák árnyékában üldögéltünk egy darabig, azon tűnődve, hogy vajon mikor érik a kókuszdió. Olyankor ugyanis nem bölcs alatta üldögélni, de nyilvánvalóan nem éreztek nagy késztetést, hogy a fejünkre potyogjanak, úgyhogy békésen nézegettük a motorcsónakkal vontatott ejtőernyősöket, ahogy a magasban fityegve próbálnak úgy csinálni, mintha élveznék.
Nagy tömeg nem volt a strandon, sőt kicsi sem, hiszen esős évszak van. Mindig esős évszak van, és még azt sem sikerült kideríteni, hogy eleje, vagy vége. Úgy néz ki, hogy valahol mindig van, és mi mindig ott vagyunk. Már közeledtek is a felhők, de csak diszkréten szemerkélt az eső, még csak fedél alá sem menekültünk.
Este aztán persze volt egy zuhé, de akkor már a szálloda halljában olvasgatva vártuk, hogy teljen az idő az esti vonatig. Mikor aztán elállt, meg késztetést éreztünk, hogy valami mást csináljunk, akkor felmálháztunk és kivonultunk az állomásra, hogy a váróterem dermesztő légkondicionált várótermében folytassuk az üldögélést.
Megjött a vonat, minden kocsiból leszállt egy-egy kalauz, kezében igazi viharlámpával, amiről aztán közelebb érve kiderült, hogy ledek világítanak benne, nem gyertya.
Elsuvasztottuk a hátizsákokat az ágyak alá és felmásztunk a helyünkre. Sajnos az ágy tíz centivel rövidebb volt nálam, de ennek ellenére azért sikerült aludni valamennyit.
Utolsó kommentek