A buszon alvás soha nem pihentető, és soha nem folyamatos. Furcsa volt, hogy az éjszaka közepén kinyitva a szememet, az út jobb oldalán nagy vizeket láttam. Mondom, mi a fene, a tengernek a másik oldalon kéne lenni. Megfordultam, és ott is víz volt. Reggel aztán már jobban látszott, hogy mi is van, hát árvíz volt. Az út mentén a falvak vízben álltak, a lakosság meg üldögélt a víz szélén, várva, hogy a víz visszamenjen oda, ahonnan jött. Mások éppen kihasználták, hogy nem kell a vízig gyalogolni, és halásztak. Valószínűleg a legtöbben az értékeket már magasabb helyre mentették előző nap. A tájfun nyomai azért jól látszottak, például az egyik falu utcafásítási projektjét szépen egy irányba fésülte a szél. Aztán elértük azt a szakaszt, ahol már az úton is folyt a víz. A legtöbb busz itt megállt és várt, mintha nem kétmillió köbméter víz lefolyására várnának. Mi bátran és viszonylag ész nélkül belehajtottunk egy teherautót követve. A haladással nem is volt gond, de amikor a busz lépcsőjénél megláttam a vizet, elsóhajtottam egy fuckot, az utastársaimmal együtt. Azt hiszem, ők csak a helyzet abszurditása miatt, én viszont azért, mert volt már részünk hátizsákáztatásban. A következő vizes szakasz előtt aztán el is kezdték felhordani a csomagtartóból a cuccokat.
Kivételesen a mi hátizsákjaink nem legalul voltak, így G zsákjában csak alul a hálózsák, az enyémben felül Monte Cristo grófja lett vizes. Mindkettőnek elég kalandos élete volt már eddig is. A hálózsákot például egy holland srác vette Mongóliában, - ezt bizonyítja a belevarrt hatalmas „Made in Mongolia” címke is –, amit aztán Kínában megvettem tőle, mert neki már nem kellett. Azóta ugye még egyszer eljutott Kínába. A könyv sztoriját nem ismerem ilyen behatóan, pedig érdekelne. Amerikában nyomtatták, mi Pakisztánban szereztük csere útján, Átutazta Kínát, pillanatnyilag Vietnámban szárad, de egy indiai belépőjegyet találtunk benne könyvjelzőként és hát eléggé megviselt szegény. A korábbiak mellé újabb ragasztószalagokat kapott tőlem is. Viszont még az összes betűje megvan, csak a hátsó borítója hiányzik, de az nem a mi bűnünk. Egyébként valószínűleg allergiás a vízre, mert kétszeresére dagadt az átnedvesedett fele.
Hueba érve aztán a buszunk a vízzel elárasztott utcákon elnavigált egy száraz kereszteződésig és ott közölték velünk, hogy itt kell leszállni. A kereszteződés történetesen egy sziget volt, így senki nem akart kiszállni, mondtuk, hogy ugyan vigyenek már vissza egy saroknyit. Úgy tűnt, hogy belátták a javaslat értelmességét és tolatni kezdtünk a negyven centis vízben, de csak azért, hogy megálljunk a közepén, ahol aztán megismételték, hogy akkor itt kell leszállni. Mit ad isten, pont egy haver szállodája előtt. Próbáltunk érvelni, hogy ugyan tolassanak már vissza még 100 métert, hogy a szárazon szállhassunk ki, ahonnan akár el is lehet jutni valahova, de a sok birka nép meg levette a cipőjét és lemászott a dzsuvás lébe. Így aztán az érdekképviseleti képességünk eléggé megcsappant, le kellett szállnunk nekünk is, de a szállodát kihagytuk. Helyette megcsináltuk a száz méteres vizisíkfutást és kijutottunk végre valahova, ahonnan száraz lábbal elérhetővé vált pár szálloda. Némi körbemászkálás után aztán kikötöttünk, - lehetne akár szó szerint is – egynél, annak is legolcsóbb szobájában, ami azt jelentette, hogy az ötödikre kellett felmászni, cserében van internet a szobában, meg tévé és hűtő is. Fürdőszobánk is van, de víz az állapotokra való tekintettel éppen nem volt. Érdekes, hogy árvízben elmegy a vízszolgáltatás, de a sarki ATM-ből probléma nélkül tudtunk pénzt kivenni, és az internetkapcsolat is rendben volt, nem is beszélve az áramszolgáltatásról. Nyilván a kis falvak nem úszták meg ilyen egyszerűen, és a földcsuszamlásra hajlamos környéken épült települések sem.
Az idő ugyan már egyáltalán nem emlékeztetett tájfunra, de az eső így is állandóan eleredt, hogy aztán felhőszakadásba csapjon át.
A városnézést elhalasztottuk, egyrészt mert az utakról még most mosták le az iszapot, másrészt nem kellemes tevékenység szakadó esőben, harmadrészt minden zárva volt.
Az estét viszont egy olyan helyen töltöttük, ami soha nem zár be igazán: egy kocsmában.
Utolsó kommentek