Tegnap befizettünk egy egynapos túrára a Parfüm pagodához. Nagyon nem szeretjük az ilyesmit, de ezt a helyet egyénileg nagyon macerás megközelíteni, még az útikönyv is a túrát javasolja. Reggel kaptunk egy igen könnyű kis reggelit a szállodában, amihez szerencsére kávé is járt, így volt valami üzemanyag. Erre nagy szükségünk volt a melegtől átforgolódott éjszaka után. Nyolckor meg is érkezett a kísérőnk, és elvitt egy utcasarokra, ahol együtt megvártuk a kisbuszt. Még csak ketten ültek benne, ebből azonnal lehetett tudni, hogy jó sokat fogunk még körözni, mielőtt elhagynánk a várost. Így is lett, kerek egy óráig forgolódtunk a busszal az óvárosban, a különböző szállodák között, amelyeknél egy vagy maximum két utast vettünk fel. Természetesen csak akkor indultunk el végre a megfelelő irányba, amikor a buszt teljesen megtelt. Innentől még vagy két óra volt az út. Útközben láttuk, ahogy sok helyen a rizst az útra terítik száradni, a szalma meg vagy az út szélén, vagy rajta hever. Lehet, hogy ez valami költségtakarékos cséplés, bár cséplőgép is dolgozott egynéhány az út szélén. Ha úgy jött ki a lépés, akkor a szalmát az elhaladó autókra szórták.
A buszunk leparkolt az erre kijelölt helyen, ahol próbálták szorgalmazni, hogy mindenki vegyen kalapot meg esernyőt a meleg ellen, gondolom, jutalékot kapnak. Nem jártak túl nagy sikerrel, a legtöbb utasnál már egyébként is volt kalap, az esernyőre sem startolt rá senki. Ezután négyesével bádogcsónakokba ültünk, mivel a Pagoda csak vízi úton, egy óra evezéssel közelíthető meg. A csónakokban kizárólag olyan nők vihetik a látogatókat a tetthelyre, akik a háborúban elvesztették a férjüket, apjukat, esetleg fiukat. Mivel többen vannak, mint ahány csónak, minden év elején kisorsolják, hogy abban az évben kik evezhetnek. Nem mondom, nem egy egyszerű munka a közel negyven fokos melegben!
Errefelé is olyan karszthegyek vannak, mint Yangshuo környékén, úgyhogy nagyon kellemes volt a csónakban üldögélni és nézelődni.
Megérkezéskor a csónakos nénik szépen kifeküdtek pihenni az erre a célra kialakított sátorban, mi meg egy közepesen igénytelen, pilleszékes helyen kaptunk egy ebédet. Négy-ötféle kajából lehetett csipegetni, de nem hiszem, hogy bárki is jóllakott volna.
Ezután elindultunk felfelé a Pagodához. A gyíkabbja felvonóval ment fel, mi maradtunk a gyaloglásnál. Rögtön megnéztünk még lent egy templomot, ahol folyt az imádkozás. A kísérőnk itt angol nyelvű idegenvezetést próbált tartani, amiből egy szót sem sikerült megértenünk. Már korábban a buszon is nagyon kellett fülelnünk, hogy legalább kulcsszavakat elkapjunk. A legidegesítőbb az, hogy közben a srác minden bizonnyal meg van győződve róla, hogy jól beszél angolul, mert senki sem veszi a fáradtságot, hogy utólag reklamáljon, már csak azért sem, mert szerintem az utasok 99%-ának fogalma sem volt, hogy mi a cég neve. Az út szép meredek volt felfelé, a hőmérséklet kellemes 37-38 °C körül mozgott, a páratartalom is magas volt, mint a hegyek. Útközben 50 méterenként volt egy árus, aki vizet vagy egyéb üdítőt akart eladni nekünk. Mire felértünk, úgy néztünk ki, mint aki tényleg 50 méterenként vásárolt egy liter vizet és végigöntötte magán. Még a szakállamból is csöpögött a víz. Ez annak is köszönhető, hogy a buszon rendesen le volt tekerve a légkondi. Néhány óra után megszokja az ember szervezete, hogy csak normális meleg van, nem forróság, így aztán kiszállás után mindenkiről ömleni kezd a víz. Szállodai szobáknál is ez van. Nagyon kellemes bemenni a szobába, de egy légkondis éjszaka után egész nap úgy izzad az ember, mintha a teste egy vízzel töltött vászonzsák lenne.
Maga a Pagoda igazából a hagyományos értelemben nem is pagoda, Vietnámban ugyanis azt hívják pagodának, ahova imádkozni járnak, és azt templomnak, amit valaki tiszteletére emeltek. Ez állítólag Vietnám legjelentősebb buddhista szenthelye, egy cseppkőbarlangban van a hegy tetején.
A barlangban kellemes hűvös volt, legalábbis a kinti klímához képest, ami szépen gőzölgő turistákat eredményezett. Kísérőnk hagyta, hogy akár 5-10 percet is eltöltsünk bent, mielőtt visszaindultunk volna, a csoportban volt ugyanis egy páros, akiknek időben vissza kellett érnie Hanoiba, hogy elérjenek egy másik buszt. Ha valakinek sietős! Egyébként isteni lehet csumára átizzadtan éjszakai buszra szállni.
Lefelé menet egy spanyol páros felajánlotta nekünk, hogy menjünk felvonóval, mivel ők retúrjegyet vettek, de lefelé mégis inkább sétálni lenne kedvük. Elfogadtuk az ajánlatot, úgysem utaztunk még errefelé felvonóval, és mondták, hogy gyönyörű a táj felülről is. A felvonót éppen akkor állították le, amikor felértünk, de mondták, hogy húsz perc és újraindul. Gondoltuk, annyit várhatunk, úgyis legalább harminc perc az út lefelé gyalog, nem kell a többieknek ránk várnia. Húsz perc elteltével azonban gyanúsan semmi nem történt. Megkérdeztük újra, ismét azt mondták, hogy húsz percet. Valószínűleg a „Mi lett a tegnapi Fradi meccs vége?” kérdésre is az lett volna a válasz, hogy „Húsz perc”.
Nem tudtuk, hogy ezek után érdemes-e várni, vagy elinduljunk gyalog. Végül úgy döntöttünk, várunk, mert most már mindegy. Valahogy keservesen eltelt az újabb húsz perc is, végül kiderült, hogy egy csapat indiaira vártunk. Az út a felvonóval tényleg nagyon látványos volt, bár nem tartott tovább tíz percnél. Lent a kísérőnk már a körmét rágva várt minket, futólépésben mentünk a csoport többi része után. A spanyolok, akiktől a jegyet kaptuk, nem győztek bocsánatot kérni, bár nyilván nem rajtuk múlt. Azonnal előkerült az evezős nénink is, és már indultunk is visszafelé. A hőmérséklet már egy kicsit elviselhetőbb, a táj továbbra is gyönyörű volt. Igazából a túrának ez volt a legjobb része.
Az evezős néni még kiszállás előtt gyorsan emlékeztetett rá, hogy ne felejtsük el a borravalót, és ezt erősen nyomatékosította kiszállás után is. Adtunk neki, mert megdolgozott a pénzéért.
Visszafelé természetesen egy dugóba is belefutottunk, már biztosak voltunk benne, hogy utastársaink miattunk lekésik az esti buszukat, de csodával határos módon időre visszaértünk Hanoiba. Itt kitettek minket az óvárosban, és sajnos a kísérő nem kapott borravalót. Legalábbis tőlünk biztos nem, különös tekintettel arra, hogy irgalmatlan szar poénokat sütött el, és mikor senki nem értékelte, akkor megmagyarázta őket.
Én nem tudtam hirtelen, hogy hol vagyunk, de G felismerte a helyet: a jó nős saroknál kellett jobbra fordulni, aztán a donutossal szemben balra, és már otthon is voltunk. Még beugrottunk a tegnapi helyre sült krumplit meg húst enni. Úgy tűnik, a néni este otthon elalvás előtt elgondolkodott rajta, hogy mi a fenét akarhattunk tegnap, mert most jobban ment neki a dolog. Sikerült egyből két adagot szereznünk a húsból, csak a krumpliért kellett megint harcolni egy kicsit. Két sört is volt a hűtőben a számunkra, ami mindenképpen megér egy kisötöst.
Utolsó kommentek