Reggel csörgött a vekker, azt sem tudtam hol vagyok. Szerencsére mielőtt felkeltem volna fel is ébredtem, mert az emeletes ágy tetején aludtam. Megbeszélésünkhöz híven pontban hétkor találkoztunk a sráccal a recepciónál, és indultunk a Longji, vagyis a Sárkány Gerince rizsteraszokhoz. Már a vasútállomásnál megtalált minket egy felhajtó, aki a buszára keresett utasokat, de annyira össze-vissza beszélt, hogy otthagytuk és elsétáltunk az öt percre lévő buszállomásra, ahol vettünk három jegyet Hepingig.
A könyvünk szerint másfél órás utat sikerült kettő és fél óra alatt legyűrni, úgy, hogy korábban is szálltunk le. A korábbi leszállás nem volt tévedés, pont várt egy busz, ami az elágazástól Ping’anba vitte az utasokat, úgyhogy mi is lepattantunk, megtakarítva jó sok gyaloglást. Eredetileg úgy terveztük, hogy gyalog megyünk a rizsteraszok feletti úton, de a lustaság és a megérzés győzött. A háromórásnak mondott gyalogút biztos, hogy nem teljesíthető három óra alatt. Arról nem is beszélve, hogy a térképünkön nem látszott, hogy a rizsteraszok alja és teteje közt van egy jó 600 méter szintkülönbség, amit így nem nekünk kellett legyőzni, hanem a dízelmotornak.
Természetesen itt is kellett belépőt venni, de nem nagyon bántuk, mikor láttuk, hogy a buszunkra felszáll egy yao asszony, olyan népviseletben, hajjal és fülbevalóval, mintha egyenesen egy ismeretterjesztő film forgatásáról jönne. Az itteni asszonyoknak lábszárig érő hajuk van, amit fejükre feltekerve viselnek.
A busz aztán felkanyargott velünk a szerpentinen Ping’anba, ami a környék turistaközpontja. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos házak már betonoszlopokra épülnek és mindegyikben étterem, szálloda vagy bazár van, esetleg ezek véletlenszerű kombinációja.
Most különösebben nem zavart, mert nem a falu miatt jöttünk, hanem a mellette lévő rizsföldek miatt.
Az, hogy hegyoldal, meg szerpentinen lehet csak feljutni, nem zavarta a helyieket, mikor kitalálták, hogy rizst fognak termeszteni. A legnagyobb probléma a hegyoldalban való rizstermesztéssel az, hogy a rizsnek vízben kell állnia, a víz viszont, - ahogy főiskolán tanították – felfelé nem folyik, kupacban nem áll meg. Szóval csinos kis teraszokat alakítottak ki a hegyoldalban, aminek peremet is építettek, meg vízellátást, hogy a rizs jól érezze magát. Azt hiszem, elég jó lehetett a rizs világpiaci ára akkoriban, mert az egész hegyet átépítették lépcsőzetesre. A meredekebb szakaszokon a lépcső magassága eléri a másfél-két métert, míg a terasz szélessége csak két-három sor rizsnek elég.
A vízellátásról a patakok gondoskodnak, illetve a csatornák, amik a megfelelő helyre szállítják a vizet. A teraszos művelés nem kímélte a hegyoldaltól elkülönülő kisebb hegycsúcsokat vagy dombokat sem, - esetleg hívjuk őket lokális magaspontoknak, az elég korrekt megnevezés. Ezeknek is meg kellett oldani az öntözését, és a korábban megállapított tézis szerint egyszerű árkokkal ez nem valósítható meg. A megoldás természetesen ugyanaz, mint amit a rómaiak is kitaláltak, csak itt terem bambusz, ami mindenre jó, így a vízvezetékek bambuszból épültek. Természetesen a cső, ami a vizet viszi, szintén bambusz.
Az egész teraszos művelés nem túl látványos, legalábbis lentről, de ha felmászik az ember a teraszok fölé, akkor mindjárt eláll a lélegzete. Ami alulról egybefüggő zöld, az fentről szintvonalas térkép. A teraszok gyönyörűen körberajzolják a hegy alakját, és minden gyönyörű zöld. Kicsit később meg gyönyörű sárga. Amikor meg egyik sem, akkor a víz csillog minden teraszon, vagy ha igazán szerencsés az ember, akkor behavazva is láthatja. De ahhoz tényleg elég szerencsésnek kell lenni, mert tízévente kb. egyszer havazik. Mondjuk szánkózásra a hegyoldal amúgy is teljesen alkalmatlan.
Először a „Hét csillag és hold” rizsteraszokat néztük meg, ahonnan egy keskeny ösvényen átmentünk a „Hét sárkány, öt tigris” teraszokhoz. Hogy miről kapták a nevüket, azt csak ópiumfüstbe burkolt öreg kínaiak tudnák elmagyarázni, már ha vannak még ilyenek.
Kicsit lógattuk a lábunkat a teraszok szélén, néztük a tájat és beszélgettünk. Egy néni lelkesen elmondta nekünk a kilenc sárkány és az öt tigris történetét, természetesen kínaiul, úgyhogy sajnos csak a számokat értettük. Lefelé menet, aztán alkalmi útitársunk kitalálta, hogy ő még maradna, úgyhogy G-vel újra ketten maradtunk.
Visszaereszkedtünk Ping’anba, majd egy majdnem találomra kiválasztott ösvényen elindultunk a szomszédos falu irányába. Az ösvények szépen ki vannak rakva nagy terméskövekkel és lépcsők is vannak építve a meredekebb szakaszokon, de nem a turisztikai hivatal utasítására, úgyhogy az egész elég egyenetlen és nagyon eredeti. Már a faluban sem volt sok turista, valószínűleg itt is megkezdődött az iskola, de az ösvényen, amin gyalogoltunk egyáltalán nem találkoztunk senkivel. Az első hegygerinc után aztán a falu zaja is elhalt, csak a kabócák maradtak zajforrásnak. Hosszan sétáltunk a teraszok között, helyenként figyelni kellett, mert keresztbe folyt át a víz, jó csúszóssá tette a köveket, mellettünk meg a következő terasz csak másfél méterrel lejjebb volt.
Az egyik kanyar után előbukkanó faluról első pillantásra látszott, hogy nem sok turista látogatja, vagy talán egy sem. A házak kizárólag fából épültek, nem voltak se éttermek, se szállodák. Átvágva a házak közt újra zöld teraszok közt jártunk. Most már nem a szomszéd faluba mentünk, hanem úgymond lefelé. Persze kizárólag az ösvényen lehetett menni, úgyhogy természetesen egy újabb faluba jutottunk, nem kevésbé hangulatosba, mint az előző. Túlzottan nem bántuk, mert közben azért lassan ereszkedtünk, meg az út is látványos volt. Azzal, hogy leereszkedtünk a gerinc közeléből, elállt a szél, és dőlni kezdett rólunk a víz. Még vagy három falun vágtunk át és már elég közel jártunk a völgy aljához, mikor sikerült zsákutcába futnunk. Az ösvény szépen véget ért egy dombtetőn, ahonnan nézhettük a völgy aljában futó utat. Nem volt más választás, mászhattunk vissza a legközelebbi faluba, ahol aztán a helyiek már mutogatták, hogy merre is kell mennünk. Fél órával később már ott álltunk az út szélén, abban bízva, hogy csak jön valami, ami elvisz a főútig, ahol reményeink szerint jártak még késő délután is buszok.
Ledöntöttünk egy jeges teát, üldögéltünk egy darabig, de semmi nem jött néhány motoron kívül, így elindultunk gyalog. Sok realitása nem volt annak, hogy sötétedés előtt elérnénk az utat, de mégiscsak jobb érzés volt, mint ülni és várni.
Két mikrobusz sofőrje is vidáman integetett, hogy nem visz el. Mi nem voltunk annyira vidámak. Végül jött egy taxi, na az elvitt. Szerencsére nem voltunk túl messze, így alig fizettünk többet, mintha a busszal mentünk volna, amiről kiderült, hogy két perccel később jött a taxinál. Sofőrünk persze állította, hogy nincs busz, sőt, Guilinba sincs már ilyenkor busz, ne is reménykedjünk. Természetesen ő elvitt volna. Persze nem hittünk neki, és átmentünk az út túloldalára, hogy ha mégis jön a nem létező busz, akkor leintsük. Ahogy átértünk már jött is, mi meg mentünk. Mire besötétedett már vissza is értünk Guilinba.
Utolsó kommentek