Reggel ismét szinkronban keltünk. Elindultunk gyalog a „közelben” lévő buszállomásra, hogy aztán félóra elteltével, néhány liter víz leizzadása után megállapítsuk, hogy elköltözött. Sebaj, rutinosan az egyes busszal átmentünk a vonatállomáshoz, ami mellett a térkép szerint a másik buszállomás volt. Nos nem, nyomát sem leltünk. Tavalyi az útikönyvünk, de Kínában ennél gyorsabban változnak a dolgok.

Némi szentségelés után végső kétségbeesésünkben fogtunk egy taxit, és elvitettük magunkat a buszállomásra. A taxis természetesen a rövidebb út helyett körbevitt az egész városon, amiről ismét megállapítottuk, hogy legalább olyan ronda, mint a többi kínai város. A GPS tracklog alapján aztán egyértelműen kiderült, hogy nem sokat kellett volna még gyalogolnunk, hogy megtaláljuk az állomást.

Jól indult ez a nap is, már fel voltunk készülve mindenre. Van valami törvényszerűség ebben, az így induló napok általában még szarabbul végződnek. Meglepő módon kaptunk Hangzhouba jegyet elég hamarra, de ez még nem jelentette az utunk végét, mivel ott csak át kellett szállnunk. Hangzhouban persze pillanatok alatt kiderült, hogy Tangkouba, ahová igyekeztünk, a másik buszállomásról indulnak a buszok, ami egészen véletlenül a város másik végétől van még vagy 9 km-re. Átbuszoztunk oda, de már fel voltunk rá készülve, hogy lecsúsztuk az utolsó buszt, tehát csak pénteken érünk a Huang Shanhoz, amit aztán a hétvégére érkező 800.000 kínai turistával együtt kell megmásznom., Meglepő módon nem így lett, kaptunk jegyet, és fél óra múlva már a Tangkouba tartó buszon ültünk. Alig öt órával később a vaksötétben kiraktak minket Tangkouban, ahol egy fickó – meglepően jó angolsággal – rögtön lecsapott ránk, hogy itt a szállodája, aludjunk ott. Mivel addigra már nem kis mértékben voltunk fáradtak, aránylag elfogadható áron kivettünk tőle egy aránylag jól bútorozott, erősen penészszagú szobát. Már csak egy feladatunk volt: kaját keresni. Hát ez nem volt egy sikertörténet. A szálloda környéki éttermekkel nem boldogultunk, mert vagy kínai menüt hoztak, és néztek ránk várakozóan, vagy a kézzel írott angol menü mellett voltak nekünk nem tetsző árak. Végül visszamentünk a szállodába és ott rendeltünk édes-savanyú csirkét (ennek a neve benne van az útikönyvben). Hogy a nap kezdetéhez megfelelően végződjön robbantott csirkét kaptunk. Ez azt jelenti, hogy a csirkét csontostul-bőröstül feldarabolják, és abból készítik el a kaját. Következésképpen egyet nem lehet úgy harapni bele, hogy az embernek ne állna csontszilánk a nyelvébe, vagy ne harapna valami undorító mócsingra.