Gondoltuk reggel nem alszunk túl sokáig, de azért mégse kelünk hajnalban. Ebbe beleköpött a vekkerünk, ami a hátizsákban csendben aktiválta magát, majd hétkor elkezdett csipogni. Még fél nyolcig döglöttünk, de nem volt sok értelme, úgyhogy nekiálltunk összepakolni.
Nem ment egyszerűen, mert kicsit megszaporodott a cuccunk. Venni ugyan csak nekem vettünk egy nadrágot, de a szállodai turkálóból G még beszerzett ezt-azt. Azokat a cuccokat, amiket a vendégek otthagynak, áthelyezik a turkálóba. Na, nem ottfelejtett fényképezőkre kell gondolni, csak különböző mértékben leharcolt ruhadarabokra.
Az ablakon kihajolva úgy éreztük, hogy viszonylag hűvös van, de a teljes málhával lecaplatva tapasztaltuk, hogy nem, nagyon is meleg van és még döglesztően párás is. Elvonszoltuk magunkat a buszmegállóig, már messziről néztük a tömött buszokat, azon gondolkodva, hogy bizony itt taxizás lesz, kerül, amibe kerül. Végül nem így lett, mert két 28-as busz is beállt egyszerre, így a tömeg viszonylag elviselhető volt.
A buszozás mindig egy kaland, mert az ember legfeljebb sejti, hogy merre jár, Chengduban meg pláne, mert az egyik legnagyobb utat felújítják, így minden másfelé megy, mint a térképen. Szentségeltem megint, hogy fogalmam nincs hol vagyunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak egy ostoba arányszámítási hiba miatt egyszerűen még csak nagyon messze vagyunk. Nagy a város.
A buszállomáson nagyon szemfüles voltam, így mikor kinyitott egy újabb pénztár, már pattantam is ki a sorból és elsőként kaptam meg a jegyet. Aztán mikor ránéztünk, láttuk, hogy 19:20 az időpont rajta. Számba vettük a lehetőségeket, hogy mit is csináljunk. Csomagmegőrző volt, tehát akár még egy napot is elüthettünk volna Chengduban, de végül arra jutottunk, hogy megkérdezzük, hogy mégis nincs-e korábbi busz. A nő az üveg mögött, hogy integetett, hogy ne foglalkozzunk azzal, a busz mindjárt megy. Mégiscsak jól értettem, hogy kilencet mondott elsőre, bár azért a kínai tudásomra nem nagyon szeretek támaszkodni.
Gyorsan áttoltuk a cuccot a röntgenen, aminek szerintem semmi értelme, de oly boldoggá teszi a kínaiakat. A helyi buszokon is bemondják - angolul is -, hogy kérik, senki ne szálljon fel robbanószerrel.
Buszunk légkondis volt, ami felüdülés, csak ne járna az ember agyában folyamatosan az, hogy egyszer majd le kell szállni. Rövidesen, de véletlen sem kilenckor elindultunk. Az út az Emei Shanhoz meglepően rövid itteni viszonylatban. Elvileg két óra, de egy baleset miatt nekünk sikerült kicsit később odaérni. Emei város persze nem pont a hegynél van, de az élelmes buszsofőrök saját zsebre – legalábbis szerintünk – fejenként egy ötösért megteszik a maradék pár kilométert is. Nyilván nem szálltunk le, hogy két helyi járattal szenvedjük ki magunkat a célhoz.
Ahogy leszálltunk, le is csapott ránk a kinézett szállás tulajdonosa, és elirányított a szállodájába. A szoba nem rossz, eltekintve attól, hogy az ablakkal szemben egy téglafal van, mintegy huszonöt-harminc centiméter távolságban, melynek folyományaként kissé penészes a lak.
Egy gyors és igencsak zsíros ebéd után elindultunk, hogy megnézzük a két legközelebbi templomot a szent hegy lábánál. Először a Bao Guohoz mentünk, vagy inkább csúsztunk a saját nyálkánkon. Szépen kisütött a nap, aminek köszönhetően ömlött rólunk a víz. Azért túlzottan nem bántuk, mert reméltük, hogy a következő napon még kevesebb felhő lesz, így a hegyről talán a kilátást is élvezhetjük.
A templom a szokásos elrendezésű volt, kivéve, hogy egy hegyoldalba épült, így minden egyes pavilon mögött egy meredek lépcsőt kellett megmászni. Az utolsóban éppen valami szertartás folyt, ami kicsit meglepett, mert ilyet Kína kínai részén még nem láttam. Néha bele lehet futni egy-egy hívőbe, de füstölőt is inkább csak a turisták gyújtanak, csak hogy úgy érezzék, nemcsak nézni jöttek.
Még a templommal szemközti dombocskára is felmásztunk megnézni egy régi harangot. Egy taoista hosszú, ámde ritka szakállú bácsi azonnal ránk vetette magát, hogy jósolna nekünk. Egész gyorsan sikerült megértetni vele, hogy a verbális szolgáltatásokra Kínában érthető okokból nem vagyunk vevők. Jóslás helyett megbeszéltük, hogy honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, valamint ezzel egyidejűleg a könyvében megmutattuk, hogy a kígyó, illetve a majom évében születtünk.
A jövő kifürkészésének kudarca után elindultunk a Fuhu templomhoz, mert mindegy volt, hogy az ember ült, vagy ment, lassan elolvadt.
A templomhoz egy szép meredek lépcsősor vezetett, amit még továbbiak követtek. Igazából a legérdekesebb az arhatok csarnoka volt. Számomra még mindig nem tiszta, hogy ki is azok az arhatok, de van belőlük sok. Úgy tűnik egyébként, hogy valamiféle buddhista szentek, és mindegyikükhöz kapcsolódnak bizonyos tulajdonságok. Ebben a csarnokban aztán mindenki megkeresheti azt, amelyik szimpatikus neki, aztán a szimpatikustól kezdve le kell számolni az életkort és aztán az a tuti. Én már egyszer leszámoltam, hogy ki az én szentem és egy elég jó jött ki, most nem akartam még hatot rászámolni, bár az a gyanúm, hogy egyikre se jönne ki egy iszákos tróger.
A templomnézésből gyakorlatilag egyenesen a szállodánkba mentünk, hogy kicsit lepihenjünk. G azt mondta, hogy azonnal el tudna aludni, minek az lett az eredménye, hogy én két órát aludtam, ő meg semennyit.
Vacsorát már inkább nem a szállodában ettünk, hanem kimentünk egy közeli helyre, ahol egy kupacban van rengeteg kifőzde és étterem. Sose értettem egyébként, hogy miért jó, ha egy szakma egy utcába települ, de ezt csinálják. Itt is jó szar kaját kaptunk, de azért vacsi után még szétnéztünk, hátha másnap is akarunk enni. Sok volt a friss hozzávaló, azt megállapítottuk. Legtöbbjük annyira friss, hogy ketrecben, vagy lavórban várja a sorsát. Lavórban főleg a halak, békák, csigák, rákok, ketrecben meg nyulak, fogoly (tudom, mind az), fácán, meg teljesen kommersz csirkék voltak.
Utolsó kommentek