Reggel nem keltünk fel, elhalasztottuk délelőttre. Kellenek ilyen napok is. Most, hogy ilyen egyszerűen hozzáférünk az internethez, az ágyon ülve, kicsit bepótoltuk a lemaradásunkat a világ dolgaiban. Rögtön utána rátértünk az ebédre.
Délutánra már terveztünk kultúrprogramot is. A Wuhou templomot vettük célba. Elsétáltunk a buszmegállóba, mert hát Chengdu azért nem olyan kicsi város, hogy csak úgy elsétáljunk bárhova, mintegy 4 millió lakosa van. Ha hozzászámoljuk a környező településeket, amiket közigazgatásilag hozzácsatoltak, akkor ez a szám rögtön 10 millióra rúg.
Úgy nézett ki, hogy ez a rengeteg ember mind arra a buszra akart felszállni, mint mi. Ez annyira nem meglepő, sokkal döbbenetesebb, hogy sikerült is nekik.
Alapvetően a buszokon csak elől lehet felszállni, ahol az elektronikus bérletet be kell pittyegtetni, vagy a jegyárat bedobni. Mivel a tömeg ezt nem igazán tette lehetővé, sokan hátul szálltak fel, aztán előre adtak egy marék bérletet meg pénzt, hogy valaki elől mindegyiket lehúzza, illetve bedobja. És ami még érdekesebb, a bérletek vissza is érkeztek. Azt hiszem, ebben a bekezdésben van néhány dolog, amit megtanulhatnánk a kínaiaktól.
A buszon sok levegő nem maradt, és a légkondi se tudott segíteni az utazás nyomorán. Kint a páratartalom csúcsokat döntögetett, mivel hajnalban szakadt az eső, de délelőttre kisütött a nap. Mikor aztán a városközpontban egy csomóan leszálltak, már csak tömeg volt a buszon. Mi még utaztunk egy darabon, hogy aztán körülbelül a célpontnál leszálljunk.
Leszállás után egy zöldségesbe botlottunk, ahol nem tudtunk ellenállni egy fürt szőlőnek. Két kiló volt és akkora szőlőszemek voltak rajta, hogy G mindegyiket két falatban ette meg.
A gigászi szőlőhöz tartozó hasonló magokat köpködve elsétáltunk a templomig, ahol tettünk egy próbát a panda kártyánkkal, annak ellenére, hogy a Wensu templomban nem jártunk sikerrel vele. Nagy örömünkre itt elfogadták, így egy jelentősebb összeget megspóroltunk.
A templom első udvarán rögtön leültünk, egyrészt hogy megegyük a maradék szőlőt, másrészt hátha akkor jön valami levegő is a ragacsos légkörből. Nem jött, ülve izzadtunk tovább helyette. Közben ránktalált egy angolt gyakorolni szándékozó lány a szégyenlősen vihogó barátnőjével. Miután végigmentünk a kötelező mondatokon, felírtak nekünk kínaiul valamit, hogy azt feltétlen látogassuk meg. Sajnos azt nem sikerült kideríteni, hogy mi is az, de még azt sem, hogy melyik városban van. Azt azért hozzátette, hogy ezt meg tudjuk mutatni bárkinek, és akkor segítenek. Remek, ezzel váltunk el tőlük.
A templom szokás szerint egy sor pavilon átjáróház jelleggel. Elől bemegy a hívő, leborul néhányszor az aktuális aranyozott Buddha, vagy szent előtt, majd az oltárt megkerülve hátul kimegy, hogy a következő előtt elhelyezhessen még egy csokor füstölőt, és megismételhesse a hajlongást. Egyébként hívő nem túl sok van, inkább csak turisták, abból is a kínai több. Rengeteg az európai turista is, ami engem meglepett. Mikor először jártam Chengduban, tél volt, tehát lehet, hogy emiatt volt kevés turista, de az is lehet, hogy hat év alatt ennyit fejlődött a turizmus.
Utóbbit az támasztja alá, hogy a templom mellett nagy igyekezettel építettek egy kínai jellegű turistabazárt sok étteremmel. Vicces, hogy építik ezeket mindenhol a városban, nem sokkal az után, hogy végeztek az eredeti kínai jellegű negyedek ledózerolásával. Most megint várhatnak vagy kétszáz évet, hogy a világ elismerje a város szépségét.
Kicsit körülnéztünk azért a kifőzdék során és meg kellett állapítanunk, hogy tényleg van minden, meg hogy Sichuanban tényleg tudnak főzni. Az egyik standnál hegyekben állt a nyárson sütött galamb. Legalábbis galambnak gondoltam, sütve nincs benne a madárhatározóban.
A templom után gyalogosan indultunk a nem botrányosan messze lévő Renmin, azaz Nép Parkba. Régi szép idők, mikor még otthon is sokminden volt népnek nevezve, mint mondjuk a Nagy Népbolt.
A parkban nagy élet folyt. Az irániakkal ellentétben a kínaiak nem piknikezni mennek a parkba, hanem énekelni, zenélni, vagy táncolni. Ez jópofa a park kapacitásáig, de mikor többen vannak a kelleténél, akkor nem az igazi. Rögtön a bejárat mellett egymástól nem messze két komplett zenekar húzta és mindkettőnek volt énekese mikrofonnal, és természetesen megfelelő méretű közönsége is.
Mi a zenei örömök helyett egy teaház felé vettük az irányt, sajnos azonban tapasztalnunk kellett, hogy a park belépőjének eltörlése óta a teaárral kísérlik meg a kiesett bevétel pótlását, így búcsút intettünk a helynek. Kis kóválygás után bekényszerültünk az egyik pavilonba, mert esni kezdett. Azt hiszem, a páratartalom eléggé lecsökkenhetett, kellett egy kis víz, hogy legyen elég gőz.
A pavilonban három zenész gyakorolt, sajnos nem ugyanazt. Mindhárman a számomra eddig ismeretlen nevű erhun játszottak. Ez az a hangszer, aminek két húrja van, a vonó lószőre meg be van fűzve a két húr közé. Akinek így nem ismerős, hát ez az, ami a vinnyogó hangot adja a kínai zenében.
Szerencsére az eső elállt, így próbát tettünk egy másik teaházzal, de láthatólag kartellba tömörültek, így kénytelenek voltunk üveges zöld teát venni.
Próbát tettük egy másik pavilonnal is az üldögélés területén, de hamarosan letelepedett mellém egy kínai bácsi, aki a világ nagy dolgait akarta megvitatni velem. Mikor látta, hogy nem megy, gondolta nagyobb hangerőn talán megértem. Az eredményt nem is ismertetném.
Aztán a világ nagy dolgairól elvonta a figyelmét, hogy szőrös a karom. Ezzel egyébként bármely kínai figyelmét le lehet kötni egy fél órára. Ha elkalandoznának, akkor meg elég felhúzni a nadrág szárát, hogy bizony ott is szőrös. Mikor másodszorra simogatta meg a karom, a kezére csaptam, hogy elég lesz a közeledésből. A szemben ülő párocska ezen jót röhögött, pláne, hogy valami nagyon hasonló zajlott le köztük. Mikor a srác megpróbálta átölelni a lányt, egy csapást kapott a legyezővel.
A bácsi kíváncsi lett volna a mellkasomra is, de be kellett érnie azzal, hogy mesélek róla. Közben persze folyamatosan magyarázott kínaiul, én meg válaszoltam magyarul. Utóbbira mindig a felháborodott „nem értem” volt a válasza.
Aztán rá szeretett volna beszélni minket, hogy menjünk el táncolni. Valóban láttunk táncoló öregeket, de egyáltalán nem éreztünk hajlandóságot a csatlakozásra. Végül aztán csak belátta, hogy nem vezet sehova a beszélgetés, és elköszönt.
Ezután elhatároztuk, hogy megkeressük az idegen nyelvű könyvesboltot, hátha sikerül beszerezni valami útikönyvet a Kína után következő országokról. Séta közben átvágtunk a puccos bevásárlónegyeden, ahol nagyon lassan haladtunk el a fotocellás ajtók előtt, élvezve, hogy árad ki a hideg.
A boltot is elég könnyen megtaláltuk, annak ellenére, hogy a kirakatot leginkább nagy Sony feliratok fedték. A második emeleten voltak az útikönyveket, de némileg csalódnunk kellett. Kínálat ugyan volt, de egyetlen környező országról sem volt semmi, az Antarktisz, illetve a Budapest könyvek meg nem igazán érdekeltek.
Inkább célba vettük a legközelebbi buszmegállót, hogy hazamenjünk. (Jelenleg ott a haza, ahol a hátizsákunk van.) A buszmegálló pont egy sportbolt előtt volt, ahova benéztünk, mert ugyan vettünk már egy nadrágot nekem, nem volt tökéletes a választás. Azon kívül, hogy hajlamos a szétfoszlásra, ha nagyon megerőltetem magam, fel tudom húzni mellig. Európában a szabásban azt az elvet követik, hogy ha hosszú, akkor legyen széles is, Kínában széltében ugyan nem növelik a nadrágokat, de ha a szára hosszú, akkor lehet számítani rá, hogy zipzár is félméteres lesz benne. Mindezek ellenére körülnéztünk és nemcsak hogy hosszban, de egyéb paraméterekben is megfelelő példányra leltünk, amit meg is vettünk. Gondolom ez az a nadrág, amit évek óta nem sikerült eladniuk. Női bakancs 38-asban már nem volt, mert azért yetiket mégsem szolgálnak ki.
Hazafelé sem volt kisebb a tömeg a buszon, pedig az egy emeletes busz volt. Ebben az a jó, hogy se lent, se fent nem férek el állva. Ezt látva, annyira megsajnáltak, hogy átadták a helyet.
Utolsó kommentek