A tegnapi felderítő akció hasznosnak bizonyult, mert tényleg ott álltak a minibuszok a felirat környékén. Megegyeztünk az első sofőrrel, bezsúfoltuk a hátizsákjainkat a gyakorlatilag nem létező csomagtérbe, és beültünk. Várni kellett, amíg lett elég utas, azaz még öt ember rajtunk kívül. Hamarosan előkerült még két kínai, majd egy fél órával később két tibeti. Ez elég is volt a sofőrünknek, úgyhogy elindultunk. A visszapillantó felett tartott egy fényképet, amin a Dalai Láma volt két másik lámával. Kedves kis kép volt, semmi formális beállítás, leginkább mintha egy kollégiumi buli előtt készült volna.
Rövidesen letértünk az ismert útról, amin Yushuba érkeztünk, meg úgy általánosságban is letértünk az útról, helyette egy félkész valamin haladtunk tovább, felfelé a hágóhoz. Mindig van egy hágó, akármerre megy az ember. A tibetiek pedig szent helynek tekintik ezeket a pontokat, így általában van egy oszlop rengeteg imazászlóval, esetleg egy kupac mani kő valahol az út mentén. Tibeti útitársunk még indulás előtt beszerzett két pakli papírfecnit, amire imákat nyomtattak, de a hágónál rá kellett döbbennie, hogy az ő ablaka nem nyitható, így a kezembe nyomta az egészet, hogy szórjam ki. Nagy felhő imát hagytunk magunk mögött. Nem is tudom, ez szemetelésnek számít? Mindenesetre még mindig jobb, mint a köpködés, amit előszeretettel művel mindenki Kínában, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.
Röpke három óra múlva megérkeztünk Sershu Dzongba, ami Sershu azon részét jelenti, ahol a kolostor van. Másik fele Shiqu Xian, avagy csak simán Sershu harminc kilométerrel arrébb van. Nem is tudom, hogy lehet, hogy egy város két részének tök más a neve, és ekkora távolság van köztük.
Mi mindenesetre kiszálltunk a kolostornál. Már a bejárat előtt éreztük, hogy jó helyen járunk. Zarándokok álldogáltak mindenfelé, mások a málhás lovakat kötötték ki éppen, szerzetesek siettek valahova, meg kínai munkások építették az új templomot.
Teljes menetfelszerelésben érkeztünk, mivel a szállodák a város új részében vannak. A legközelebbi szentély felé vettük az irányt, ami előtt a kövezeten gyerekek tanultak. Nem irigyeltem őket, mert hiába van éppen nyár, nem volt több 15 °C-nál, és a szerzetesi ruha nem valami vastag, bár ahogy nézegettem őket korábban, gyakorlatilag felvesznek bármit, ami sárga, vagy bordó. Néhány outdoor cég rá is mozdult a piaci lehetőségre, így a megfelelő színekben lehet kapni márkás pulóvereket és tolldzsekiket.
Az előtérben leraktuk a hátizsákjainkat, és bementünk. Bent fiatal szerzetesek olvasták együtt a szent iratokat, természetesen hangosan, ütemesen. A falak mentén végig polcok vannak, rajtuk a szent iratok. Mindegyik egyforma méretű keskeny papírcsíkokra van nyomtatva. A könyvek nincsenek összefűzve, a papírlapokat kendőbe csomagolják és két fa tábla közé kötve tárolják.
Körbejártuk a termet, megnéztük a hátsó szentélyben a Buddha szobrokat. Teljes volt a homály, csak néhány jakvaj mécses világított.
A szomszédos templomba is benéztünk, ahol hasonló látvány fogadott. Sokáig nem időztünk bent, hanem elindultunk a hegyoldalban fekvő többi épület felé. A tibeti kolostorok nem egy épületet vagy egy fallal körülvett területet jelentenek, hanem inkább egy falut, amiben szerzetesek laknak, valamint különböző közösségi épületeket. Felfelé mászva belebotlottunk egy iskolába. Tulajdonképpen egy félkész épületben fapadlón ültek a gyerekek, a tanár pedig a tábla előtt állt, ami néhány beton falazóelemre volt támasztva. Mondta a szöveget, a gyerekek meg utánamondták, mindeközben ritmusra himbálták magukat. Persze mindegyik felénk sandított, hogy mit csinálunk, és a fényképező láttán néhányan a fejükre húzták a leplüket.
Érdekes, hogy vannak, akik teljesen elzárkóznak a fotózás elől, mások meg kimondottan odajönnek, hogy csináljak róluk képet. Pénzt eddig csak egy ember próbált fényképezésért kérni, de maga sem gondolta komolyan.
Az iskola felől a falun sétáltunk keresztül. Egy szerzetes jött ugyanarra, és bár semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk, lelkesen invitált a házába, úgyhogy vele tartottunk. A berendezés elég szegényes volt, de egyáltalán nem rideg. A fal mentén színesre festett, üveges szekrényekben állt mindenféle házioltár, könyv, gönc és mindenhol fényképek. A fotókban csak az volt a közös, hogy mindenki bordó szerzetesi ruhában volt rajtuk. A falon nagy Dalai Láma poszter volt, amin Őszentsége valami templombelsőbe volt photoshopolva, elég vicces minőségben.
Szerzetesünk serényen rendet rakott, minket hellyel kínált, aztán a teáskannával elszaladt vízért. Amíg melegedett a víz, csak mosolyogtunk egymásra, más kommunikációs csatorna hiányában. Zavarában leginkább a polcon rakosgatott, gondosan kivéve, megtörölgetve két üvegbe foglalt szent képet visszarakott a dobozába, és előhagyta őket. G-vel összenéztünk, hogy ugye, nem akarja nekünk adni. Mindig olyan kellemetlen érzés, amikor nálunk jóval nehezebb körülmények közt élők akarnak megajándékozni.
Aztán egy fiókból előkapott egy nagy darab húst is, és bárddal három részre vágta.
Végül felforrt a víz, és kaptunk egy tea lightot, azaz forró vizet. Nem ez az első alkalom, hogy forró vízzel kínálnak minket, errefelé az éttermekben is gyakran ezzel kínálják a vendéget. Egyébként a hidegben egész jól esett.
Rögtön ezután feltette főni a húst is, de mi már megegyeztünk abban, hogy a vagyonából nem esszük ki, így rövidesen felálltunk és elbúcsúztunk. Mielőtt elindultunk volna, kaptunk a nyakunkba egy-egy fehér selyemsálat, mint áldást, és a két szent képet, amit olyan kedvesen adott, hogy nem tudtunk visszautasítani. Valószínűleg hazacipelni sem tudjuk, de majd keresünk két arra méltó embert, és nekik adjuk.
A faluban felfelé kapaszkodva két szép épület mellett haladtunk el. A kiszűrődő zajokból ítélve csak iskola lehetett, úgyhogy nem mentünk be zavart kelteni. Az összes cuccal a hátunkon nem volt egyszerű a mászás, pedig nem volt túl meredek az út, csak hát a levegő az nem akart jönni négyezer méter felett.
Ha kicsit sűrűbb légkörben sétáltunk volna, akkor is elállt volna a lélegzetünk, mikor előbukkant a domb mögül vagy száz szerzetes, akik éppen a vita módját gyakorolták párokba rendeződve. Az egyik fél a földön ült, a másik vele szemben állt, és erősen érvelt, minden érvet egy nagy tapssal nyomatékosítva. Néhányan olyan arccal magyaráztak, hogy azt várta volna az ember, hogy a következő taps már arcon fog csattanni. Egy darabig csak álltunk és néztünk, hallgattuk a nagy zsivajt. Hihetetlen élmény volt, mintha beléptünk volna egy ismeretterjesztő filmbe, vagy inkább egy időgépbe.
A domboldalon leereszkedve a kolostor bejáratához érkeztünk vissza. Tulajdonképpen csak azért bejárat, mert a falut az úttól egy fal választja el, amin végig imamalmok sorakoznak és ennek a falnak a közepén van egy szünet, majdnem mint egy kapu.
A fal mentén elindultunk, hogy a zarándokokhoz csatlakozva a kora mentén felmásszunk két érdekesnek tűnő régi épülethez. A teljes korát most nem vállaltuk be a sok cuccal. Hogy az épületek mire szolgáltak, az nem derült ki, mert mindkettő zárva volt, de jól néztek ki kívülről is.
Az úthoz leereszkedve azon filóztunk, hogy hogyan fogunk eljutni az újvárosrészbe, amikor megállt mellettünk egy autó és a sofőr önzetlenül felajánlotta, hogy fejenként egy huszasért elvisz. Éltünk a lehetőséggel, habár Yushuból negyven volt a jegy idáig. Sershuban kivettünk egy szobát - ultragáz wc-vel, víz nélkül - ahol dupla paplan alatt ruhában alszunk.
Utolsó kommentek