Még mindig Tashkurgan. Annyit keltünk vekkere az utóbbi időben (ráadásul többnyire feleslegesen), hogy fellázadtunk és addig aludtunk, amíg jól esett. Felkelés után összepakoltunk, lementünk megnézni, hogy van-e busz. Éppen elment, de mondták, hogy jön még erre, csak tíz perc. Inkább hagytuk, majd holnap elmegyünk.
Helyette először is meglátogattunk egy kifőzdét, ahol az étlap helyett inkább a konyhában mutogattam el, hogy mit szeretnénk. Jó lett, zöldséges tésztát kaptunk.
Jóllakva tekintetünket a kultúra felé irányoztuk és megkerestük Tashkurgan egyetlen nevezetességét, a tashkurgant, ami kővárat jelent, bár vályogból épült. Nem egy friss település, már Ptolemaiosz is emelgeti, mint megállót a Kínába vezető úton. Nos, azóta Kína kissé idébb húzódott. Ez nem annyira tetszik például az ujguroknak.
Mint utóbb kiderült, alaptalan volt a félelmünk, hogy a kínaiak lezárják Xinjiang tartományt, vele együtt a határt, ugyanis most nem a hadsereg keménykedett, hanem az úgy kezdődött, hogy az ujgurok visszaütöttek. Mondjuk nekem a 140 halott és 1000 sérült, amiről a CCTV mesél, kicsit soknak tűnik. Amennyire sikerült összerakni a történetet két ujgurt han kínaiak támadtak meg, és ezért volt a visszaütés (bár hallottunk egy megerőszakolással induló verziót is), hogy valóságban mekkora volt, azt nem tudom, de azt hiszem mindenki, aki vasárnap részegen lefordult a lócáról, az ma hirtelen áldozattá vált, mert bejelentették, hogy a kormány kompenzálni fog, méghozzá pénzzel. Ha kis szerencséjük van, akkor nem csak a halottakért.
Szóval megnéztük a vár maradványait, meg a kilátást a város mellett húzódó síkságra, ami tulajdonképpen csak szünet a hegyekben. A síkon mindenfelé elszórva kecskék, tehenek, szamarak, birkák legelésztek, itt-ott egy-egy jurta tarkította a képet, hogy ne legyen unalmas. Le is másztunk a vártól, hogy sétáljunk egyet a kissé mocsaras mezőn és barátkozzunk a szamarakkal. A szamarak valahogy jópofa állatok, G kedvencei, még ha a legtöbbjük depressziósnak is tűnik, ahogy az a Micimackó meséiből is tudható.
A mezei örömök után a szállodánkba vonultunk, ahol G kimosta a már tarthatatlanul mocskos dolgok azon részét, amik befértek a lavórba reggel, mikor beáztatta őket. Valahogy fokozottan szennyeződünk mostanában, de lehet, hogy javulni fog a helyzet azáltal, hogy egy olyan országba érkeztünk, ahol van burkolt út, habár nincs demokrácia.
Ezen el is gondolkodtam napközben és arra jutottam, hogy ha választanom kellene a pakisztáni demokrácia és a kínai nem demokrácia között, én bizony Kínát választanám. Hiába a látszólagos szabadság, ha nincs ivóvíz, nincsenek utak, és lélegezni majdnem olyan egészségtelen, mint abbahagyni azt. És ez utóbbi problémák akkor is megkerülhetetlenül adottak, ha valaki gazdag pakisztáni.
Közben tévét is néztünk, mert van angol nyelvű kínai tévécsatorna, meg van hozzá tévénk is a szobában. Délután vagy este, - a fene se tudja itt megmondani - vásárolni, meg ebédelni vagy vacsorázni mentünk. Nehéz az időt meghatározni, mert Kínát egy laza mozdulattal belevágták egy időzónába, a pekingibe. Ebből is látszik, hol laknak a döntéshozók. Így aztán előállt az a helyzet, hogy a határátlépéskor két órát előre kellett tekerni, pedig nem mentünk kelet felé, és ráadásul Kínában még téli-nyári időszámítás sincs. Szóval Tashkurganban ma 7:45-kor volt napkelte és 22:23-kor napnyugta.
Szóval ott tartottunk, hogy ettünk, megint tésztát, de ez se volt rossz, meg bevásároltunk például reggelinek valót, ami tészta.
Utolsó kommentek