Reggel vekkerre keltünk, de minek? A busz elvileg kilenckor indult, ezért odamentünk fél kilenc előtt, mert tudtuk, hogy a vám és egyéb formaságok intézése Sostban történik, nem a határon, ami onnan még jó 90 km. Fél tízkor átirányítottak a vámhoz. Ehhez el kellett sétálni a falu, avagy az utca végéig. Persze még nem volt nyitva, csak tízkor nyitott. Sokan vártak már ott, leginkább kínaiak. Rengeteg kínai dolgozik a KKH építésén, úgyhogy lehet, hogy tényleg lesz belőle valami. Igazából rajtuk kívül mást annyira nem érdekel ez az út. Kína nyugati részéből ugyanis közelebb van Karachi, mint bármelyik másik kikötő. Húzzák is a szájukat a pakisztániak, hogy hiába építenek a kínaiak új utat, meg új kikötőt nekik, a zsíros állásokat is kínaiak kapják meg. Azt gondolom, hogy jobb lenne, ha befognák a szájukat, mert ha valaki Pakisztánban bármit is fejleszt, akkor annak kezet kell csókolni. Akkor legyenek nacionalista, meg antiglobalista gondolataik, ha sikerült megoldani a víz és áramszolgáltatást az országban, meg azt, hogy a jónép össze tudjon adni két prímszámot számológép nélkül.
A vám- és útlevélvizsgálat ennek megfelelően a lehető legelcseszettebb módon folyt. Ha három majmot kértek volna meg arra, hogy állítson fel egy ilyen létesítményt, akkor is jobb lenne az eredmény.
Először is, mikor végre kinyitottak, az úgy történt, hogy a két öregember, aki eddig nem engedte be az embereket, üzemmódot váltott, és elkezdte beterelni a népet egy nagy terembe, ahol semmi nem volt, csak egy asztal, de az se túl nagy. Ott fel kellett sorakozni az utaslista szerint és megindult a vámvizsgálat. Ez úgy folyt, hogy az asztal felén az egyik fickó adminisztrált, a mási felére meg a másik – már elnézést – kibaszkodta a cuccainkat a hátizsákból. G hátizsákjában először is megtalált egy doboz vitamint, abból kivett egyet, megtapogatta, szagmintát vett róla, majd csalódottan visszadobta a többi közé. Aztán nagyon önelégült pofát vágott, amikor egy zacskó tampont is talált, ki is rakott a kollégának egy marékkal az asztalra, hogy nézze meg, milyen drog lehet. Azt kellett volna mondani, hogy cukorka, kóstolja csak meg!
Aztán mikor úgy döntött, hogy végzett, akkor meg hadonászott, hogy menjen már az ember onnan. Szerencsére biztosítottak helyet a mocskos padlón arra, hogy az ember visszatömködje a cuccait.
Innen az útlevélvizsgálatra kellett átfáradni, de a hátizsákokat nem lehetett vinni, mert hát az már meg volt vizsgálva. Természetesen az útlevél adatait kétujjal pötyögték be a számítógépbe (háttérben hatalmas szünetmentes táp), ami eltartott egy darabig. Ezalatt az ember bízott benne, hogy a cuccából se nem vesznek el, se nem raknak hozzá.
Mikor ez is megvolt, visszamehettünk a cuccokért, majd egy vámos kíséretével berakodhattunk a minibuszba. Mikor a hét fős csoport összes tagja a minibuszban tartózkodott gyorsan ránk csukták az ajtót és elindultunk.
Kikanyarodtunk a kapun, majd 30 méterrel arrébb megálltunk egy ellenőrzőpontnál, ahol megnézték, hogy mindenkinek le van-e pecsételve az útlevele. Sorompó fel, és már döcöghettünk is a megszokott KKH-n. Még néhányszor azért meg kellett állni. Például befizetni a nemzeti park belépőt, mert ha mi azon keresztül megyünk, akkor fizetni kell érte. Érdekes módon a hét utasból csak a nekünk kettőnknek kellett, gondolom a többiek nem néztek ki az ablakon. A jegyvásárlás után 50 méterrel, - nem ám egy helyen – újabb ellenőrzőpont volt, ahol felírták az adatainkat, de ez már tényleg az utolsó volt, innen már csak 70 km volt határ, azaz két óra.
Szépen felaraszoltunk 3200 méterre, majd begyújtottuk a rakétákat, és csak mentünk felfelé. A havas foltok egyre közelebb voltak, egyre hűvösebb volt a kocsiban. Valahol 4000 méter magasságban láttuk meg az első mormotát, ahogy átrohan az úton. Onnantól ezeket a jószágokat figyeltük. Rengeteg volt belőlük az út mentén, és láthatóan megtanulták, hogy ami az úton megy, az az úton veszélyes, nem mellette. Nagyon jópofák.
A Khunjerab-hágó tetejét 4722 méteren értük el, ha jól mértem. Itt egy klasszikus szögesdrót kerítést kereszteztünk, meg a felezővonalat, Kínában ugyanis tudják melyik oldalon kell vezetni. Persze a felezővonal keresztezése érdekes, mert csak a szögesdróton túl kezdődött az a luxus, hogy az útnak két sávja van, középen meg a széleken csíkok, meg aszfalt, meg ki tudja még mennyi huncutság (mondjuk figyelmeztető táblák, hogy kanyar jön). A határ csak ennyi volt, sorompó csak a hágó túloldalán lejjebb volt, ember viszont ott se.
Türelmesen vártunk, míg előkerült végre egy maszkos kínai, aki digitális hőmérővel megmérte mindenkinek a lázát, aztán félreállított minket. Minden cuccunkkal felsorakoztunk egy kis épület ajtajánál, ahol a vámvizsgálat folyt. Itt is kipakoltak mindent, de a hátizsák oldalzsebe már nem érdekelte őket, és azt is elhitték, hogy a hálózsák az tényleg az, nem más, sőt úgy néz ki, tampont is láttak már életükben. Innen Tashkurganig csak katonai kísérettel lehet autózni, mert ott van csak útlevélvizsgálat. Szépen összevártak néhány járművet, ami eltartott egy darabig, aztán kivárták míg sofőrünk kereket cserél, majd elindultunk. Slowly, slowly, ahogy a katonalány mondta. Már a szerpentinen elértük a szédítő 60-70 km/h-s sebességet, amit itt lehetővé tett a burkolat, ezt még a mi minibuszunk is szépen leforogta. Ahogy aztán egyenes terepre értünk odalépett neki mindenki. A mi buszunk kereken 95 km/h-nál akart szétesni, de ezt csak én tudom, a sofőr nem, mert neki nem volt sebességmérő órája. A kerekek kiegyensúlyozására gyanakszom, de úgy kezdett vibrálni az egész, hogy tényleg vártam, hogy szétesik, de nem esett. Csak újra defektet kaptunk, ami nem meglepő, mert az lesz pótkerék, amivel már egy pakisztáni se akar autózni. Szóval ott álltunk kerék nélkül, a konvoj meg szétszakadt, a katonalány pedig ideges volt. Végül visszarendelték az előttünk haladó kínai buszt, ami addigra már jócskán lehagyott minket, hogy vigyen el minket is. A kínai sofőr ettől nem volt túl boldog, de amit egy katona mond, az úgy lesz.
Szépen leheveredtünk az alvósbuszon, és robogtunk Tashkurgan felé, várva, hogy valaki pecsételjen az útlevelünkbe, mert addig nem hittük el, hogy Kínában vagyunk. Végül megérkeztünk valahova, ahol megint lepakoltattak minket. Bevonultunk, leadtunk a korábban kitöltött fecniket, amin letagadtuk, hogy volt hasmenésünk, hányásunk, taknyos orrunk az elmúlt egy hétben, kaptunk pecsétet, megröntgenezték az egyszer már átkutatott zsákjainkat, és mehettünk. Ott álltunk, gondolva, hogy mindjárt visszaszállunk a buszra, de nem. Kiderült, hogy ez már Tashkurgan. Azonnal megtalált minket egy ember, hogy jön a szálloda ingyenes busza, és jó lesz nekünk. Hihetetlennek tűnt, hogy az a szálloda, amit kinéztünk – nem a legeslegolcsóbb, csak a második – ilyet tenne értünk, úgyhogy elindultunk gyalog, de rövidesen tényleg felszedett egy minibusz és tényleg odavitt, ahova akartuk. És tényleg ingyen. Kivettünk egy szobát, ami csodálatos. Otthon persze munkásszállónak is durva lenne, de itt tényleg csodálatos. Tiszta ágyak, ablak, teafilter odakészítve a tiszta bögrék mellé, vízforraló, tévé, áram, lámpák, nem csak egy szem villanykörte. Tiszta luxus! Mondjuk átszámolva háromszor annyi, mint egy lerohadt paki szállás.
Teafőzés után lesétáltunk a szálloda éttermébe és hülyére ettük magunkat, nem teljesen azzal, mint amit rendelni szándékoztunk, de mindegy is. Sőt még egy sört is ittunk. Pakisztánban finom volt a kaja, viszont valamelyikünknek mindig baja lett tőle. Kíváncsian várjuk az eredményt itt.
Utolsó kommentek