Még előző este beszéltünk a szálloda tulajdonosával, hogy Sostba akarunk menni. Mondta is, hogy egy kocsi megy hét körül. Később a sofőr is előkerült, aki megerősítette, hogy fél nyolckor megy. Még azt is tisztáztuk, hogy new time szerint.
Ennek megfelelően megint vekkerre keltünk, háromnegyed hétkor. Hét tizenötkor már az út szélén dekkorlunk a cuccainkkal, várva a minibuszt. Fél nyolc lett, majd nyolc, fél kilenc, de sehol semmi, csak a kínai munkások kezdték el építeni a szálloda mellett a százezredik átereszt az út alatt. A helyét éjjel ásta ki egy markoló. Egyszerűen remek volt hallgatni, ahogy kilenctől éjfélig a sziklás földet kaparássza gyakorlatilag az ablakunk alatt.
Kilenc felé már nagyon untuk és elhatároztuk, hogy leintünk egy teherautót. Persze mint azt már írtam, a KKH forgalma olyan, mint egy téesz bekötőúté, tehát először ki kell várni, hogy jöjjön az a teherautó. Végül jött egy, intettem, megállt. A hátizsákokat az üres platóra dobtuk fel. Legalábbis gondolom, hogy üres volt, mert látni nem láttam, csak ahogy a kocsikísérő a plató széle fölött átdobta őket, úgy puffantak, mintha üres lenne. Még szerencse, hogy most is a ronda kék huzatban voltak.
Bezsúfolódtunk a fülkébe, ami belülről sem volt kevésbé kidekorálva, mint kívülről, bár ez a teherautó nem volt fajtájának díszpéldánya, még csak ezeréves sem volt. Ennek ellenére a műszerfalat és egyben a műszereket is valami hímzett szörnyűség takarta, ami gondosan le volt nejlonozva. A plafonról rojtok lógtak, az ablak sarkaiban meg művirágok.
A lábaimat valahogy behajtogattam a műszerfal és a padló közötti 5 cm-es résbe, és próbáltam helyet szorítani G-nek, aki fél seggel ült a középső pótülésen, miközben a baloldalon a kocsikísérő szorongott. Így araszoltunk a Karakoram Highwaynek nevezett építési területen a 35 km-re lévő Sost felé. Szerencsére valahol félúton a sofőr átadta a vezetést a fiatal srácnak és ledőlt az ülések mögötti ágyon, így helyhez jutottunk. Hogy mennyire lehet pihentető az alvás egy teherautóban, ami földúton zötykölődik, azt nem tudom.
Szerencsésen megérkeztünk Sostba, pontosabban Afiyatbadba, ami Új-Sost. Valójában egy koszfészek. Kerestünk szállást, hogy lepakoljunk. Kínálat van bőven, de kicsit túl vannak árazva.
Innen gyorsan a Natco irodába mentünk, hogy elrendezzük a másnapi buszjegyet. Attól, hogy nem lesz hely, nem kell félni, inkább attól, hogy rajtunk kívül más nem akar utazni. Mi ketten voltunk csak a holnapi buszra. Remélem, azért majd még előkerül legalább két utas, hogy indítsanak valamiféle járatot. A bácsi a pult mögött állította, hogy itt még magyar nem járt, mióta él. Kérdeztem, hogy mióta dolgozik itt, azt mondta, hogy mióta ő él. Azt hiszem egyirányú kommunikációra volt csak képes.
A nap hátralevő részét tökéletes semmittevéssel töltöttük, eltekintve attól, hogy vettünk kekszet a holnapi útra, mert csak azt lehet kapni a boltokban, meg kólát, valamint a rúpiánkat átváltottuk yuanra.
Utolsó kommentek