A buszra szerencsére nem kellett sokat várni, így rövidesen úton voltunk Kazerun felé. Közben azt próbáltuk megértetni a kocsikísérővel, hogy nem Kazerunba akarunk menni és onnan visszataxizni, hanem kiszállni az elágazásnál. Nem ment, de ennek megvolt a jó oka. A busz egy új úton ment, így nem is mentünk el Bishapur mellett, hanem a másik irányból közelítettük meg a várost, aminek a szélén meg is állt a busz. Gyalog indultunk el, a döglesztő forróságban. Shiraz sem arról híres, hogy enyhék a nyarak, de jól érezhető a különbség az 1500 és a 800 méter tengerszint feletti magasság között.

Egy ideig mentünk, miközben az emberek az istennek nem akarták megmondani, hogy merre van, csak a taxikhoz akartak visszaterelni. Aztán egy autós elvitt minket egy darabon, ahol aztán fogott nekünk egy másikat, aki némi pénzért elvitt egészen Bishapurig.

A város I. Shapur fővárosa volt, aki arról híres, hogy legyőzte a rómaiakat, sőt, ő az egyetlen, aki foglyul ejtett egy római császárt. A várost is nagyrészt a római hadifoglyok építették, bár ma már egész kevés olyan fal van, amit nem lehet kis nekifutással átugrani, de ahhoz sincs szerintem kedve senkinek abban a melegben. Kicsit körülnéztünk, majd a romok melletti folyó mentén indultunk el megnézni a sziklafalba vésett jeleneteket, többek közt azt, mikor legyőzik a rómaiakat. Se a lelkesedésünk, se az idő nem futotta arra, hogy a pár kilométerre lévő barlangig elmenjünk, ahol Shahpur szobra áll. Negyven fokban valahogy nem csábító a gondolat, hogy 4 km-t gyalogoljuk egy olyan helyig, ahol aztán egy marha meredek ösvényen lehet felmászni valahova, - ha megtaláljuk egyáltalán az ösvényt -, ahol állítólag van egy szép szobor. Meg aztán úgy terveztük, hogy stoppal megyünk haza, mert több pénzt már nem akartunk váltani. És különben is smucig banda vagyunk.

Egy srác ajánlkozott, hogy mutatja az utat. Nem volt nagy feladat, mert két irányban indulhattunk el, mindkét irány Shirazba vezetett, bármennyire is hihetetlen. Szerencsére nem maradt velünk stoppolni, mert az ilyesmi soha nem vezet semmi jóra. Például az első autóra mondta, hogy annak ne is integessek, azzal nem mehetünk, mert az nem biztonságos autó. Pár perccel később egy kisteherautó megállt, mi meg az EURO NCAP törésteszt eredmények megtekintése nélkül beszálltunk és nagy biztonsággal eljutottunk a shirazi elágazásig. Persze megint valami nyomorult autószerelő városban voltunk. Elindultunk kifelé, hiába akart minden taxis rádumálni, hogy menjünk vele, alig fog többet kérni, mint amennyibe a szállodánk került egy hétre. Az első kocsi sofőrje, aki megállt, megint helyettünk akart gondolkodni – és ez utálatos, mert mint tudjuk a pokolba vezető út is ezzel a hülyeséggel van burkolva -, 50 méter után visszafordult, hogy akkor elvisz a taxiállomásra. Nagyon hiányzott, hogy visszavigyen, így heves tiltakozás mellett gyorsan kiszálltunk. Nem nagyon értik a koncepciót a stoppolás mögött.

Egy kamion vett fel, ami néhány vastömböt szállított Ahvazból Kermanba. A sofőr nem adta fel és 3 órán keresztül kitartóan beszélt hozzánk, bár azt hiszem az adatátvitel hatásfoka nem volt mérhető, mert ő kb. annyit beszélt angolul, mint mi perzsául. Ennek ellenére azért megtudtuk, hogy egy hat éves lánya van, és nagyon helyteleníti, hogy nekünk még mindig nincs gyerekünk. Valamint azt is, hogy a felesége nem hagyja otthon dohányozni.

Shiraz szélén tett le, ahol felszálltunk egy arra járó buszra, mivel úgyis csak közelebb vihetett a belvároshoz. A busz a felénél le volt rácsozva, hátul női, elől férfi részleg. G kapott egy angolul beszélő utastársat, akitől megtudta, hogy a végállomásig kell mennünk, mert az már a belváros lesz.

Így is lett, a busz letett minket a belvárosban, ahol éppen Musavi támogatói fejezték ki nemtetszésüket a választások eredményével kapcsolatban, holmi csalást emlegetve, és mellesleg szabadságot követelve. Rögtön meg is jelent válaszként néhány motoros rendőr, de nem a hétköznapi fajtából. Fekete motorokon ültek kettesével, talpig fekete kevlar páncélban, nagy elánnal hadonászva a tonfákkal. Lassítás nélkül hajtottak a tömegbe, ami igen gyorsan szűnt meg tömeg lenni. Mi viszont a biztonság kedvéért azért kerülővel mentünk haza, miközben még az eső is csöpögött egy kicsit, de az ilyesmit nyáron soha nem kell komolyan venni.

A szálloda előtt vettem két falafelt, ami után majdnem ugyanolyan éhesek voltunk, mint előtte, szóval a boltban beszereztem még némi papírszerű kenyeret, meg sajtot, és még mindig maradt másnapra annyi - tényleg csak annyi -, hogy ne haljunk éhen és kijussunk a reptérig. Szóval csendben feladtuk elveinket, holnap beváltunk egy öteuróst és dőzsölünk.