Tiny Little Big Thing

Aztán taxit fogtunk, mert az iránytaxi állomás sem a városban van, hanem a központtól vagy öt kilométerre. Kezdem azt gyanítani, hogy a buszosok, iránytaxisok és taxisok összejátszanak.

Szerencsére, ahogy odaértünk, már indult is egy, azt állítva, hogy 20 000-ért visz Gazor Khanba, ami a falu a vár alatt. Persze gyanús volt ez, mert ennyire soha semmi nem megy simán, meg olyan sincs, hogy egy taxis nem akar átsomni.

Az első pár kilométer szép egyenes út volt, utána elkezdtünk felmenni a hegyekbe. A völgy, ahova igyekeztünk, tulajdonképpen egy folytonossági hiány két hegyvonulat között. Mikor felértünk a hegygerincre, alattunk voltak a felhők, meg az egész völgy. Elkezdtünk lefelé gurulni. Annyit mentünk motorfékkel, hogy kezdtem volna jogosnak érezni, hogy termeljen benzint az autó.

Megérkeztünk Mo’allem Kelyerbe, ami az Alamut völgy központja, mindenhol máshol egy porfészek. A másik két utas, két néni, itt kiszálltak. Erősen figyeltük a kezüket, hogy mit fizetnek. 30 000-ret adtak mindketten, innentől nyilvánvalóvá vált, hogy a nekünk mondott 20 000 megint taxis húsz, úgyhogy rákérdeztem, hogy akkor most Gazor Khanig mennyi is? Húsz. Húsz mi? Húsz ezer. (Anyáddal szórakozz vazze, gondoltam.) Húszezer mi? Húsz ezer toman. Köszönjük, a viszontlátásra!

Hogy mi is az a toman? A hivatalos fizetőeszköz ugye az Iráni Riál, de ezt a helyiek nem így használják, hanem úgy, hogy 10 Riál, az 1 toman. Tomanos bankjegy természetesen nem létezik. Most, hogy van szép infláció, már a tomant is rövidítik, szóval ha azt mondja 2 toman, akkor már érezni kell, hogy 2.000 tomanról beszél, ami 20.000 Riált jelent.

Szóval leperkáltuk mi is a viteldíjat, amit a nénik fizettek, és elindultunk gyalog a falu széle felé. Ezt nem tudja általában feldolgozni az iráni ember agya, hogy mi stoppolni fogunk, annak ellenére, hogy nagyon kedvesen bárki elviszi a stopposokat, vagy akár azokat is, akik csak a buszra várnak.

Ezúttal egy idős házaspár vett fel, egy – még új autó szagú – Saipával. Iránban remek gépjárművek vannak, természetesen mindet licensz alapján gyártják. A leggyakoribb eddig a Paykan volt, aminek már az anyja is valami noname gépjármű volt. Mostanában viszont egyre több a Saipa, ami Renault, vagy Peugeot licensz, csak sokkal sorjásabb.

Sofőrünk jogsija is új volt, vagy lehet, hogy inkább traktoron, vagy teherautón edződött. Nem mernék megesküdni rá, de szerintem minden váltásnál kétszer kuplungolt, és a kézifékes elindulás se ment neki, ami egy ilyen hegyvidéki környéken fontosabb sokmindennél.

Mindenesetre szép lassan haladtunk, de anyukának egyszer így is ki kellett szállnia hányni. De hát mondom, új az autó, meg az élmény is! Nagyon kedvesen a falu közepén raktak ki.

Innen már gyalog kellett feljutni a várhoz, pontosabban a romhoz, amit a mongolok hagytak belőle.

Ez a vár is a híres Asszaszin várakhoz tartozott. A legenda szerint az asszaszinok vezetője hasist etetett (hashish-iyun, vagyis hasisevő) az embereivel, aztán titkos kerteket mutatott nekik gyönyörű szüzekkel, elhitetve, hogy a mennyországot láthatták egy kis időre. Utána már csak arról kellett meggyőzni őket, hogy ha a küldetésük közben esetleg meghalnának, akkor a korábban látott mennyországba jutnak egyenesen, mindenféle felülvizsgálat nélkül. Szóval ezek a srácok nem nagyon féltek már a haláltól, tőlük viszont pont ezért eléggé féltek. Tevékenységi körükbe tartozott ellenérdekelt és egyet nem értő vallási és világi vezetők elrablása és/vagy likvidálása. Szóval a mai angol assassin szó hasonlatossága kicsit sem a véletlen műve.

A vár egy meredek hegy tetején álló hatalmas sziklára épült, ahol nem csak katonák, de tudósok is állomásoztak. Minden ilyen várban rengeteg élelmiszert, vizet és könyvet tartalékoltak, hogy a hosszú ostromok alatt ne csak éhen ne haljanak, hanem unatkozni se kelljen, gondolom.

Egyesek persze úgy vélekednek, hogy ez a hasisetetés, meg titkos kert mutogatás egy marhaság csak az ellenfelek találták ki lejáratás céljából.

Mindenesetre erről a várról is el lehet mondani, hogy olyan helyen van, hogy fal már nem is igen kellett. Persze mint már említettem, a mongolok azért sikerrel rombolták le, bár ők is csak valami diplomáciai csavarral vették be, nem létrákkal. A hatalmas hálózatból csak két vár döntött úgy, hogy toll a mongolok fülébe, ha kell nekik, vegyék el. Elvették, de nem azért, mert olyan erősek voltak, hanem mert tizenhét (17) év ostrom után azért csak elfogytak a készletek, meg lehet, hogy a könyveket is mind kiolvasták addigra.

A mongolok sem merő rosszindulatból rombolták le a várakat, csak biztosítékképpen, hogy ne legyen velük újabb gond. Azért lássuk be, dühítő, ha 17 év munkáját kell újrakezdeni.

Lefelé indulva, a kijáratnál érdeklődtek, hogy merre megyünk. A stoppolást megint nem értették, mindenáron azt akarták tudni, hogy hol a kocsink. Mi meg csak mosolyogtunk és már oda is értünk egy autóhoz, ami ránk várt. Egy svájci srác taxija volt, és mint stopposokat felvett minket is, sőt Qazvin felé menet még az Evan tóhoz is elvitt.

Qazvinba visszaérve természetesen a sofőr előjött az okossággal, hogy mi is fizessünk sok pénzt, mert ő azt mondja. A srác mondta, hogy menjünk nyugodtan, nem fog fizetni senki semmilyen pluszt, ne aggódjunk.

A taxisok mindig bepróbálkoznak mindennel. Hihetetlen, hogy egy ilyen országban, ahol mindenki ennyire kedves, hogy tudnak kitenyészteni ennyi tetű taxist. Ha a külföldi beül egy iránytaxiba, és kiszáll valahol a többi utas, akik természetesen fizetnek, a végén a taxis úgy kalkulál, mintha a külföldi utas sima taxiként használta volna a kocsit a teljes úton, és még azt az árat is felszorozza néggyel. Ha ketten vagyunk és megkérdezzük előre az árat, akkor a végén azzal jön, hogy fejenként annyi, és nem Riál, hanem toman. Persze ha az ember tudja, hogy kb. mennyi a fuvar, kezébe nyomja a pénzt és elsétál, akkor nem méltatlankodik, hanem tudomásul veszi, hogy így járt és elhajt. Gond csak akkor van, ha nincs aprója az embernek.