A felkelés nem is ment olyan egyszerűen, lehet, hogy a nagy henyélésben már el is puhultunk? Mindenesetre mára a Kayaköy, Ölüdeniz útvonalat terveztük be, méghozzá gyalog.
Kayaköynek semmi köze a nálunk közismert Ibrahim úrhoz, egyszerűen kőfalut jelent. Mondjuk nem tudom, hogy régen is ez volt-e a neve, vagy csak azután kapta, hogy a lakóit kitelepítették. Mert itt is volt olyan, nem csak felénk, sőt akkoriban lehet, hogy ez egy világméretű divat volt. Akkorra már az örményeket elrendezték, maradtak a kurdok, meg a görögök. Utóbbiak voltak soron, mivel Kurdisztán nincs, ahova kitelepíthették volna a kurdokat, bár ha lenne, ma is lenne lakosságcsere. Bár furcsa kérdés ez, mert a kurdok szeretnének ilyen országot és szeretnének lakosságcserét is. A nagy egyetértésben csak annyi hiba van, hogy ezt a bizonyos országot túlnyomórészt a mai Törökországból szeretnék lenyisszantani.
Nade vissza a görögökhöz. Szóval ott is volt nagy egyetértés Görögország és Törökország között, nagyjából olyan, hogy mindketten egyetértettek abban, hogy „Vidd innen a fajtád!”
Áthidalható problémaként csak annyi merült fel, hogy sok görög volt itt, kevés muszlim ott, így aztán nem egy az egybe váltották a görögöt törökre. Elhelyezési problémák Görögországban voltak, ezért is van arrafelé jó néhány újjal kezdődő falu, mint Amerikában. Hiába, fantáziátlan faj vagyunk. A törökországi görög falvak viszont itt maradtak üresen, mint például Kayaköy, avagy Levissi, ha már görögök voltak. Jelenleg múzeum, és csontváz. A környékbeliek természetesen elhordtak mindent, ami hasznosítható, csak a falak maradtak. Nem hinném, hogy a szemükre lehetne vetni bármit, hiszen nem lopták el. Szóval a hegyoldalban áll egy meglehetősen nagy falu, vagyis a házak falai. Van benne valami hátborzongató, különösen, ha az ember látja a romos templom fekete és fehér kavicsokból mintásra kirakott padlóját, vagy a házak falán a vakolatban a mester ujjlenyomatát, de helyenként még a kiskertben is sorban kelnek ki a virágok, pedig több mint 80 éve áll az egész üresen.
A falak közti bóklászás után elindultunk a kis sárga-piros festékcsíkokkal jelölt gyalogúton Ölüdenizbe. Az út nagyon látványos, nagyrészt a tenger felett halad az ösvény a hegyekben, ahonnan jó kilátás nyílik az apró giccsesen kékvizű kis öblökre, amiket természetesen zöld erdők vesznek körül. Most még tavasz van, így a perzselő meleg és a zsibbasztó kabócakoncert még nincs meg, de annyira nem is hiányzott. Viszont vannak éles sziklák, amiken G bemutatta, hogy én miért nem hordok szandált. Persze ő tud járni és nem csak csetlik-botlik, mint én, de még így is felszisszent néha, ha a lépés nem úgy jött ki, ahogy eltervezte.
A tengerpartra leérve vettünk egy teljes mértékben megérdemelt jégkrémet, és kiültünk az apró kavicsos tengerpartra. 16 km-t nyomtunk le, hegynek fel, hegynek le. Kis rekreációs heverészés után, mikor kezdte égetni a hátunkat a sok fehér kavics, felültünk az első minibuszra, és visszamentünk Fethiyébe.
Tulajdonképpen ez a minibusz az, amit dolmuşnak hívnak errefelé. Adott útvonalakon közlekednek, de ott inti le az ember, ahol akarja, és ott is száll ki, ahol sikerül elmagyarázni a sofőrnek, hogy ki akar szállni. A díjazása csak a helyiek számára egyértelmű, nekünk mindig meg kell kérdezni, hogy mennyi.
Utolsó kommentek