Bolti reggelink volt, ami azt jelentette, hogy el kellett menni a legközelebbi boltba. Ez nem olyan egyszerű egy német nyaralókra tervezett és kitalált helyen. Ha van is bolt, csak azért, hogy a kedves vendég sört és/vagy egyéb szeszeket szerezzen be, abban a boldog tudatban, hogy mekkorát spórolt most, mert a büfében kétszer ennyiért kapta volna meg. Nos, nekünk kenyér kellett, felvágott, sajt, és luxusnak csokikrém. Utóbbi egyébként jó hajtóanyag, gyakorlatilag kalória és semmi más, otthon ne próbálják ki, de mi itt ledolgozzuk. Lássuk hogyan.
Hát, például úgy, hogy elhatároztuk még este, hogy nem bumlizunk el Didymába, ami kb. 100 km, hanem reggel felmegyünk a közeli szélmalmokhoz, aztán majd meglátjuk. A szélmalmok kifejezés kicsit túlzás, mert van egy helyreállított szélmalom, meg még egy sor rom. Szépen fehérre vannak meszelve, bár helyenként még átüt a tavalyi graffity.
A dombra persze gyalog másztunk fel, kerülgetve néhány korai németet, akik katalógus alapján kiválasztották a csodálatos bodrumi all inclusive-ot, csak azt nem tudták, hogy az a gyönyörű hely, amit kibéreltek, két kilométerre van a városközponttól. Megjegyzem tényleg lenyűgöző fekvésű, medencés, full extrás objektumok mellett haladtunk el, csak hát az a fránya távolság.
A szélmalmok körbefotózása után visszaballagtunk a városba, és úgy döntöttünk, hogy ha már a fél nap elment ilyen szépen, akkor talán mégiscsak menjünk el, ha nem is Didymába, de legalább Miletosba, mert a térkép alapján az egyszerűbbnek tűnt.
A buszpályaudvaron megkérdeztük, bár előre tudtuk a választ, nem jutunk oda átszállás nélkül. Első lendülettel elmentünk Milasig, ahonnan gyakorlatilag azonnal ment egy másik minibusz Dalyanig, ahol aztán azonnal fel is pattanhattunk egy harmadikra, ami viszont Didymába ment.
A neve se rossz, azonnal lehet asszociálni méltán népszerű – hogy is kell ezt mostanában mondani -, afro-hungarian négerünkre. Nos, semmi köze hozzá. Didyma volt a kettes számú jóshely, sorrendben rögtön a Delphoi jósda után. Egyébként Delphoiról érdemes tudni, hogy pont egy geológiai törésvonalon épült, amely törésvonalból szivárgott a gáz, ami jelentős segítség volt az ottani orákulumnak, hogy megmondja a tutit. Ugye emlékszünk még a történelemóráról?! „Egy nagy birodalom fog összeomlani!” Csak azt nem mondta, hogy melyik. Na, ilyenek miatt nem szabad bízni a beszívott emberekben.
Didymában nem volt gáz, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltak rákattanva semmire. Itt ugyanis forrás volt. A kutatók még nem tudták megállapítani, hogy mi volt a vízben, de szerintem nagyon érdekli őket.
A templom tervezésénél megint valami olyasmi történhetett, hogy a megrendelő ránézett a rajzokra, és azt mondta: „Pont ilyet akartam, csak legyen kétszer ekkora!” És akkor a drága görög rábökött a „kijelöl mindent” gombra, majd scale, és kétszeres. S lőn! Történt mindez időszámításunk előtt 494 után nem sokkal. Akkor rombolták le ugyanis a régit a perzsák.
A pesszimisták szerint soha nem fejezték be, mások azt mondanák, hogy még nincs kész. Mindegy, a lényeg az, hogy szépen látszik hogyan is csinálták. A hatalmas kőtömbökből rakott falak nincsenek még mindenhol simára vésve, az oszlopok egy része egyáltalán nincs klasszikus bordásra faragva, másoknak csak a külső része van kész, úgyis csak az látszik, belül meg csak meg van csíkozva, hogy akkor majd ide kellene a bordát faragni. A lábazat mintája is csak helyenként van mintaszerűen kifaragva, a többi csak nagyjából, és a köveken is rajta van még a kiálló bütyök, aminél fogva beemelték a helyére. Persze ezt le kellett volna később faragni, de mint mondtam, még nincs kész.
A feljárat után egy oszlopcsarnok fogadta a kíváncsi hívőt, ahol beadhatta a kis kérdéseit. Akkor aztán az orákulum egy leejtős folyosón leballagott az udvarra, ahol a forrás volt, meg akkoriban valószínűleg állványok is, mert ott is csak lenagyjázva van a lépcső, meg a falak, kortyolt egy jót abból a rejtélyes vízből, majd rímbe is szedte, hogy mi lesz. Azért tényleg, szolgáltatás az szolgáltatás, és mennyivel szebb hexameterben kidolgozva, nemcsak úgy odabökve, hogy „A feleséged félrelép.”
Mivel ma már se orákulum, se forrás, és az oszlopok is leginkább fekszenek, saját magunknak kellett kitalálni, hogy mi lesz. Azt találtuk ki, hogy ha már idáig lejöttünk, megnézzük Miletost is, méghozzá úgy, hogy odastoppolunk, megnézzük, aztán visszastoppolunk Bodrumba. Előrebocsátom, lehet, hogy nem a víz segített nekik, hanem valami itt is a levegőben van, de pontosan minden úgy lett, ahogy megjósoltuk.
Először egy bácsi vett fel, aki csak annyi ideig fuvarozott minket, hogy elmagyarázza, hogy mi tulajdonképpen Akköybe akarunk menni, ott Balat felé fordulni. Ezt jól tette, mert a következő autósnak el tudtuk mondani mindezt, de mikor Akköybe értünk, és rákészültünk, hogy kiszáljunk, csak nyugalomra intett, aztán Balatban is, majd a Miletosi bekötőútnál is, majd a romok előtt megállt, és mondta, hogy akkor most szálljunk ki, mert most vagyunk itt. Jó fej volt, nem is mertem volna ilyet jósolni.
Ott álltunk a miletosi színház előtt. Irgalmatlan nagy! A befogadóképessége ugyan „csak” 15 000 fő, míg az efesosié 25 000, de míg az utóbbi „csak” egy nagy hiány a hegyben, ez itt a hegy maga. Felmásztunk a legfelső sorba, ahonnan rá lehetett látni az egész városra. Tömeg, az nem volt, meg tenger se. Ezért ment csődbe egyébként a város. Egy kikötővárosnak nincs is nagyobb szívás, mintha lelép a tenger, itt meg valami ilyesmi történt. Szép lassan feltöltődött az egész, de annyira, hogy ma már nem is lehet látni a tengert, olyan messze került a part. Ennek ellenére van víz. Ahol az ásatások során elhordták a földet, ott most az év nagy részében egy helyes kis tó van, ami ugyan akadályozza, hogy az ember csak úgy össze-vissza kószáljon, viszont elég jól néz ki. Elsétáltunk a víz alatt álló északi agórától a szintén víz alatt álló déli agóráig, majd benéztünk az egykori fürdőbe. Ott egyáltalán nem volt zavaró, hogy a medencében tényleg volt víz.
Már későre járt és még vissza kellett jutnunk Bodrumba, úgyhogy elindultunk a bekötőúton, abban bízva, hogy majd a hazafelé tartó turisták csak felvesznek minket. Egyébként ez egészen pontosan három embert jelentett, és nem tudom mi lett velük, de nem jöttek. Elgyalogoltunk egészen Balatig, mire jött egy mikrobusz, egy csapat német régésszel és elvitt Akköyig, ahol felvett egy jogász, aki mondta, hogy az elágazásig el tud vinni, de ott neki balra kell fordulnia, nekünk meg jobbra. Később, mikor meghallotta, hogy egy évig akarunk utazni, kérdezte, hogy jöhet-e ő is. Mondtam, hogy semmi akadálya, de akkor itt most jobbra kéne fordulnia, nem fordult, úgyhogy mi kiszálltunk majd nem sokkal később egy kamionba be. Középen ültünk, tulajdonképpen az ágyon, az üléseken meg a két sofőr. Aranyosak voltak, de a kommunikáció egy kicsit akadozott, mivel a közös nyelv a török volt, amiben mi kis hátránnyal indítottunk. Annyi kiderült, hogy Isztambulból jöttek, és az egyiknek vagy két gyereke van, vagy két éves.
Ez a napi turné
Utolsó kommentek